"A szerelem örök, és a vágy is" - mondja különös hangsúllyal, valahol a beszélgetés közepén, talán nem is teljesen a kérdére válaszolva. Meggyőződésből. Tapasztalatból.

Markó Iván esetében nem elcsépet az örökifjú jelzőt használni. Életpályája rendkívül eseménydús. Olyannira, hogy ehelyütt csak a felsorolásra szorítkoznék. Tanulmányait az Állami Balettintézetben végezte, majd tagja, később magántáncosa volt a Magyar Állami Operaháznak. Ezután Brüsszelben Maurice Béjart társulatában táncolt, ahonnan hét év után tért haza, s megalapította a Győri Balettet, később a Győr Tánc- és Képzőművészeti Szakközépiskolát. 1991-ben lett a jeruzsálemi Rubin Akadémia balettmestere és koreográfusa, elvállalt felkéréseket többek között Párizsban, Milánóban, Bécsben, Sydneyben, több állami díjjal is jutalmazták. Több mint nyolc éve megalapította a Magyar Fesztivál Balettet, amelynek azóta is művészeti vezetője.

Ha már életpályájának kivonata is ilyen tömény, azt hiszem, kijelenthető, hogy Magyarországon a balett szinte egyenlő Markó Ivánnal. A művész előbb jót kuncog ezen, majd illedelmesen sorolja a neveket, akik szerint ugyanúgy kiváló művészek. A művészetüket nem is vitatom, ám továbbra is úgy érzem, senki nem tett annyit a magyar balettért a színpadon kívül, mint ő. Erre elmosolyodik, hogy bár többet tehetne anyagilag is a balett boldogulásáért, de kereskedelmi tehetségét nem az apjától örökölte. Pedig egy állandó együttes fenntartásához ez igen jól jönne.

- Hogy sikerül akkor mégis? - vete közbe. Rám néz, látja, hogy valami frappánsak kell mondania, mert egy sablonos duma ezúttal nem szereli le a tollát magasba tartó, várakozó állásponton lévő újságírót. Rutinos.

- Nagyapám, aki ortodox zsidó volt, elvitt egy imaházba, amikor 5-6 éves lehettem - kezdi. Miután hallja, hogy serceg a tollam a papíron, elmosolyodik, és ennyit mond: "Látom, ez már tetszik." - Nagy féltem a sok idős ember közt egyedül gyerekként. Sötét volt, és a helyet átlengte valami misztikum. Akkor találtam ki magamnak egy mesét. Isten a homlokomra helyezte a kezét. Ha rossz vagyok, leemeli az egyik ujját. Ha megint, még egyet, és ígytovább, sorban egymás után. A zutolsótviszont mindig rajta hagyja.

Mindenki döntse el, hány ujj van mostanában Martó Iván homlokán, amikor a Siratófalak című, hihetetlenül látványos előadáson dolgozik. Film és színház egyesül ebben a Holocaust 60. évfordulójára készült műben. Kicsit hányolom a publicitást, amit a magyar balett kap, kérdezem, hogyan lehetne ezen segíteni, és kész válaszokkal áll elő.

- El tudnék képzelni egy táncműsort a közszolgálati televízióban. Nem vagyok telhetetlen, kéthetenete tizenöt perccel is beérnénk. Az EU tánceseményeit kiválóan lehetne propagálni benne. A színész az anyanyelve miatt helyhez kötött, a táncos nem ismer nyelvi nehézségeket. Csak keveset beszéljenek, és sokat táncoljanak a műsorokban. Ez fontos.

- Kissé nosztalgiázik is azokról az időkről, amikor nem volt megélhetési küzdelem, nem csupán a gazdagok jutottak el színházba, s mindenki tudott áldozni a kutúrára. Beszél régi nagy művészekről, igazi produkciókról. "Egy módon tudunk szembeszállni ezekkel a nehézségekkel. Egyre jobb produkciókat készítünk." És ahogy a hétvégi dupla előadásokat említi, nem átallom megkérdezni, hogy meddig lehet még ezt művelni.

- Amíg a jóisten engedi - vágja rá. - Fiatalon azt hittem, 38 évesen abbahagyom. Azóta meg csak csodálkozom, meddig bírom.

És még mindig tervez, és még minden rendez, még mindig táncol. Vágyakozik és szerelmes. Beteljesületlenül.