„Isten igazsága nem úgy működik, mint az emberi időrend”, nem olyan, mint a földi lény: a hullámzó ragyogás helyett megismételhetetlen egy és az örök jóság útját nyitja elénk. Erről mesél Markó Iván tánckölteménye, a Jákob és József is. Régóta dédelgetett álomból ébred fel a történet, amelyben szavai szerint „minden benne foglaltatik, ami én vagyok”.

Minden benne van és mindenkihez szól, de legfőképpen ahhoz az asszonyhoz, akitől Markó Iván az életét kapta, aki mindig úgy nézett föl rá, ahogy haladó lélek a jó Istenre tekint. Ahogy az asszonyhoz, akinek végtelen szeretetét, tisztaságát minden pillanatban óriási ajándékként élhette át. S ha könnyes vesszőfutásként rátörnek az álnokok, bármikor ki tudja nyitni lelkén azt a kis ajtót, ahová édesanyja elrejtette a kincseket, bármikor belekapaszkodhat abba a láthatatlan aranykötélbe, ami a siker alatt tátongó szakadék fölött feszül. József története minden mozdulatával, valamennyi jelképével Markó Ivánról mesél. Arról a művészről, aki belülről táncol, szívéből fakadnak a lépésbe, ugrásba, forgásba fogalmazott gondolatok. Jákobként lép színpadra, mégis minden szereplővel együtt sóhajt, együtt fogadja az öröm és a kín gyönyörű megnyilvánulásait, mindegyikükkel együtt álmodik. Arcát a történet mélyébe meríti, szemében tűz, mosolyában tisztaság ragyog. Vérrel és könnyel szenteli meg az éles kövekkel kirakott hétköznapokat, szelíd csenddel hessenti a semmibe a világ peremén leselkedő elmúlást.

Markó Iván az élet művésze, az Istennek ajánlott táncé. Ez olyan kegyelmes küldetés, amit sohasem lehet feladni. Hiába ígér kristályos pillanatot a csillogó csábítás, hiába vonaglik a körötte kéjesen a kísértés angyala. Az örökkévalóság ígérete mindennel szemben véderő. Azokkal szemben is, akik bántották egykor és ronggyá akarták szaggatni a Varázsló köpenyét. Mert ha valaki nem e világból kapta az elhívást és minden lépéséből teremtő fény születik, azt el akarják pusztítani a szürke többiek, vagy éppen ördögi igyekezettel próbálják megtépázni szárnyait.

Azzal egyikük sem számol, hogy a fentről kapott ajándékot csak fentről vehetik el.

„A test csak az őszinteséget bírja” - írta legendás Füveskönyvében Márai. A tiszta törvényt, amelyet naponta kell újraélni, naponta felfényesíteni a sziklából szakadt kőtábla parancsait. A mozdulat nem hazudhat, ahogy a csend sem, amiből a lélek nyilvánvaló titka születik. Nem hazudhat az ujjak csókja, a homlok falára vérrel rajzolt kereszt... Markó Iván Isten aranykötelén táncol, ezért tudja ezt.