„Ki farag valaha bennünket egészre...?” Ki teríti elénk az utat? Ki tartja számon a csendet, jótéteményeinkről és vétkeinkről ki készít tökéletes lajstromot? Kinek a kezéből rohan velünk az idő és ki teszi mérlegre lelkünk gyümölcseit? Kinél a kulcs, amitől felnyílnak a lélek titkai? „Ki farag valaha bennünket egészre, ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésse...?” Markó Iván olyan művész, aki a babitsi kérdésre pontosan tudja a választ. Olyan ember, akinek szívében a tiszta szó töretlen muzsikája zakatol. Erről tanúskodik egy közelmúltbeli győri - Rómer ház - beszélgetés részlete is.

- Számtalanszor láttam már, hogy nagyon tehetséges, nagyszerű adottságú emberek elbuktak, mert hiányzott belőlük az erő, a küzdés. Borzasztóan egyszerű dolog: egyik táncosomnak mondok valamit. Tudom, hogy igazam van és eltelik öt év, vagy csak kettő és ő belátja, hogy nekem volt igazam. Számomra ez nem elégtétel. Nekem az lenne az öröm, ha segíteni tudnék, de akkor és ott. Nagyon nehéz rövid idő alatt pótolni az évtizedes hiányt, azt, hogy nem követeltek a gyerektől, nem segítették, nem terítettek elé egy irányt... Nem az a lényeg, hogy egy darab siker, minőség legyen, hanem az az erő, amiből ez a megszületik. Ez az erő a táncosé legyen és ne külső emberként mozogjon a színpadon. Ne a másik szenvedjen helyette, maga vállja a kínokat. Akkor lesz erős...

- A bibliai Józsefről készült darabodat „fordíthatjuk” úgy, hogy ez a te életed és hitvallásod is? Neked is mindenért meg kellett küzdeni...?

- Most is kell, nem múlt idő...

- József te vagy?

- Ha akarom igen, de valójában mégsem. Mindenkiről szól...
No, de milyen is József? Hihetetlenül elkényeztették. Főleg az apja. Rendkívül tehetséges, szép és a homlokán látszik a fény, amit Isten rajzolt oda. Látszik, hogy más. Jó értelmében. És van egy őrületesen rossz tulajdonsága: hihetetlenül hiú. Nem tud tehetségével, szépségével, okosságával alázatosan bánni. A Teremtő ezért bünteti. Mert hiú és nem tud helyesen sáfárkodni az adományokkal. Nem gonosz, nem rossz, csak képtelen az alázatra. Nem az emberek arcába kell odavágni gőggel az adományokat, hanem szolgálni kell ezekkel őket. József sokáig nem tudja ezt, de aztán rájön. Rájön, mert megijed... A tömlöc fenekén... a lelke mélyén. Közbeszól az az elképesztő féltékenység és irigység, ami testvérei szívéből fakad. Őket is meg lehet éreni, hisz szörnyű dolog, hogy ők is ugyanannak az embernek a fiai, de az apa arról az egyről mégis másként gondolkodik. És ez sugárzik szeméből... Joggal, de ezt nem szabad. Nem szabad érzékeltetni... Ez az én magyarázatom... Persze ott lüktet a darabban a család, a szeretet, és ott a Putifár udvarában burjánzó erotika. Az asszony, Putifárné megőrül Józsefért. És mindenekelőtt benne van a jó Isten, aki kemény és igazságos... Tagadhatatlanul nagyon sok közöm van ehhez a darabhoz. Azt igazából nem tudom eldönteni, hogy Józsefhez vagy Jákobhoz van több közöm. . Valószinűleg inkább Jákobhoz, de úgy, hogy József még mindig bennem él. Az, aki valaha voltam, az a fiatal. Még most is bennem él.

- Többször megszólítottad Istent. A tánccal is.

- Igen. Folyamatosan. Nem csak kívül... Belül... Érzem és tánc nyelvén is megpróbálom megfogalmazni, a magam agyával, hogy ki ő. Nekem Isten az erő. Olyan erő, melynek mértékére nincsen emberi szó. Hiszek Isten igazságszolgáltatásában. Óriási a különbség az emberi és az isteni időrend között. Két ellentétes dolog.... Isten valóban igazságot szolgáltat, az emberi gondolkodásmód, természet pedig rögtön akarja visszakapni a jót és rögtön várja a büntetést. Isten másként gondolkodik. Miután nem vagyok húszéves, sajnos vagy hál' isten, megtanultam, megtapasztaltam, hogy Isten az erő, az igazság és ha az ember odafigyel rá, akkor nagyon sok jelet ad nekünk erről... Olyan dolgokra tanított meg, amelyek nélkül nem tudnám elviselni, ami velem történt és történik. Amit normál körülmények között sem szellemileg, sem érzelmileg, sem fizikailag nem tudtam volna túlélni. Az Ő segítségével támadtam fel. Megkaptam a lehetőséget, hogy a nulláról, a minuszról újrakezdjek... Érzem, hogy velem van. Hálás vagyok és hiszek benne. Érzem Őt. Bebizonyította nekem, hogy nagy küzdelem árán ugyan, de minden lehetséges. Általa a legnagyobb és legreménytelenebbnek hitt álmok is megvalósulhatnak. Meg kell értük küzdeni, dolgozni, szenvedni.... Van egy szerencsém vagy szerencsétlenségem. Nekem a tánc egy út, egy vallás. Szent dolog. De nekem a tánc nem jelkép, hanem Isten és az élet. Számomra ezen az úton végigmenni erő, segítség, ami mindennek értelmet ad. Amikor az ember reggel melegít és elkezdi bemozgatni a testét, izzad és mindene fáj. Arra gondol, mennyire jobb lenne otthon, tovább aludni, de aztán egyszercsak túljut ez és átbillen egy másik minőségbe. Oda, ahol elszáll a fáradtság, az álom, az izomláz és egyszer csak egy új erő születik. Belül, az izmokban és az ember hirtelen repülni kezd. Repülni mindenféle szer, ital nélkül. Minden olyan nélkül, ami rombol, tönkretesz. Elkezd repülni belül, mert legyőzi saját magát és képes önmagán uralkodni. Ugyanakkor ezzel képes másoknak örömet okozni... Ez nekem a tánc: az élet és Isten. Gyönyörű, de borzasztó nehéz dolog. Ettől gyönyörű... Súlya van, értéke, amiért nap mint nap küzdeni kell. Igénnyel. Nem hazudni a munkában, az nem segít. Bár, nem lehet mindenkivel őszintének lenni... Ez nekem egy rossz tulajdonságom, mert néha jobb a csend. Mikor legjobban kellene fogni a számat, akkor kinyitom. Valami arra ösztönöz, hogy beszéljek... És csak akkor szorítom össze, amikor olyan fájdalmat érzek, amitől hallgatni kell. Ilyenkor megpróbálom eltáncolni...

- Szeretem a csendjeidet. Mi van ezek mögött? Mire gondolsz?

- Arra, hogy szóljak vagy hallgassak. Mindig attól félek: félreértik, amit mondok vagy érthetetlenül fogalmazok. Ha az ember kinyitja a száját, nagyon fontos, hogy őszinte legyen és megértsék.... Ezért vívódok folyton: mondjam, ne mondjam? Mit tegyek? És aztán mondom és teszem. Vadul, mert Kos vagyok, és muszáj, muszáj, muszáj. Valamitől nagyon sok bennem az erő...