Édes Györgyim!

Október 19-én átmenet nélkül megérkezett az igazi ősz Budára, olyan undok esővel, mint a tietek Vancouverben: az eső nem esik, mert mintha láthatatlan szálakra fűzték volna, a cseppek a levegőben himbálódznak. Az évad első ernyője alatt siettem fel a Színház utcán, és rád gondoltam. Nemcsak az eső miatt, de utam céljának okán is, sőt elsősorban azért.

Markó Iván társulatának, a Magyar Fesztivál Balettnek új táncdrámája, a Rómeó és Júlia (Jeruzsálemben) - zárójel a plakátról! - bemutatójára mentem, és az a washingtoni délelőtt járt az eszemben, amikor hasonló esőszemerkélés közben Markó Iván egy új táncdrámájáról beszéltünk. Akkor, 1987 novemberében Amerikában egyikünk sem látta, csak a híre jött át az Atlanti-óceánon, napokkal a bemutató után. Ezúttal nem hozzád: a nálam vendégeskedő volt balerinához, akinek a világ minden sarkában élnek volt kollégáid, hogy elektronikus vagy gőzgépkori, bélyeges úton minden táncost érdeklő kis és nagy eseményről értesítsenek. Ezt a táncos hírt nekem, a politikai világ fővárosába sodródva derűs a politikusból szenvedélyes politika megvetővé lett kulturális tudósítónak küldte egy volt kollégám, nevelő szándékkal: mindenáron meg akart tanítani rá, hogy megvetni is, tisztelni is csak azt lehet - sőt szabad -, akit ismerünk. A darab címére nem emlékszem, te talán igen. (Bulgakov és a többiek... - A szerk.) A történetére sem, mert nem is arról írt a balett iránt különösebben nem érdeklődő barátom. Levele vastagon politizált, és egy nekünk akkor, ott, nagyon bolondosnak hangzó gondolatot tartalmazott. Leírta a táncjáték emlékezetes jelenetét. Szovjet polgárok isszák el az eszüket valahol. Már valamennyien emberi mivoltukból kifordultan, bőgve rikongatnak egy csasztuskafélét vagy mifene mozgalmi dalt, és az egészből az jön át a rivaldán, hogy - most sajnálom csak, dehát nem őriztem meg a számítógépből kinyomtatott oldalt, pedig a lényegre, amíg élek, emlékezni fogok, hogy - "Ezeknek már befellegzett." Markó Iván koreográfus, évekkel a mindenkit teljesen váratlanul ért rendszerváltás előtt megjósolta a valószínűtlent, sőt lehetetlent: a szovjet birodalom bukását.

Miért szentelek ilyen hosszú bekezdést levelem elején ennek a Budáról Washingtonba küldött "színházi levélnek"? Mert az új Markó-táncdráma is váratlanul valami olyan valószínűtlennek, sőt lehetetlennek tűnő jelenettel zárul, hogy a függöny legördülte után a nézőtéren egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig néma csend volt. Abból szakadt fel a véget érni nem akaró taps. Markó zsidó-arab szerelmi drámája úgy vég...

Nem vágok elébe. Hadd írjam meg neked, a balettmesternő kislányának, aki a pesti Operaház falai között mesekönyv helyett balettelőadásokat "olvasott", és soha mást nem kért, ha hozzám jött Washingtonba, mint hogy vigyem el a Kennedy Centerbe valami balettelőadáshoz. Akivel együtt láttuk életünkben először a Harlem Dance Theatre-t (HDT-t), és együtt bolondultunk érte.

Ezt a Markót nagyon szeretnéd, úgy, ahogy és amiért akkor a harlemieket. A HDT úgy kanyarodott vissza a mesemondó baletthez, hogy közben, ugyanolyan "új időknek új dalai" volt, amilyennek addig csak a balanchine-i, tárgytalan, történésnélküli szimfonikus balett koreográfiáit fogadtuk el. És szeretnéd Markó táncainak mozdulat-nyelvezetét is. Én ezzel a mostanival együtt eddig csak három Markó-előadást láttam (a József és testvéreit, meg a Káin és Ábelt), de ha Madagaszkáron tévednék be, előadás közepén, színlap és minden információ nélkül egy általa koreografált balettelőadásra, holtbiztosan tudnám, hogy az ő munkáját látom. Ha azt mondom, hogy táncosairól egyfelől eszembe jut az ír Riverdance együttes, akik mintha lábhegyükre akarnák felszúrni a színpad deszkáit, másfelől a Nizsinszkij komponálta Tavaszünnep, ahogyan a táncosok karjaikkal a föld felé döfköd nek, komoly táncértők biztosan kinevetnének. De te, tudom, meg fogod próbálni elképzelni, amit mondok.

Nekem az is nagyon tetszik, hogy táncosai nem viselik a klasszikus balett-táncosok kabuki-mosolyát, amivel azt sugallják a nézőknek, hogy számukra ez az emberfeletti technikai nehézség - semmiség. De Markó Iván férfiszólistái - Rómeó: Nyári Gábor, Mercutio: Recskó Árpád, Tybalt: Issovits István - fogukat csikorgatják, sziszegnek, fel-felnyögnek: lábukból-karjukból-torzójukból arcvonásaikra is felkúsznak az érzelmeik, amik - úgy érzi a néző -, ha nem ülhetnének ki arcukra, szétroppantanák őket. Ezalatt pedig úgy táncolnak, mint akikre nem érvényes a kemény föld vonzereje, mint akiket istenek lebegtetnek puha felhők fölött.

Az előadás első részében Júliának - egy lepkeszárnyon röppenni látszó acélhuzal, Misáczi Mónika alakítja - egyszer olyan iszonyat ül ki az arcára, amit a legnagyobb par excellence drámai tragika is elirígyelhetne. A második részben pedig, amikor a zsidó Rómeó arra kéri a Rabbit, adja össze arab Júliájával, a Rabbi olyan dermedten bámul rá, ahogy egy nagyszerű színpadi színész tenné. Ám ebben sincs semmi rendkívüli, mert a táncdráma Rabbiját (itt a rendkívüli!) a színész Verebes István alakítja, zömök, kicsit elnehezült testtel, de a Markó által éppen erre a testre szabott lépéseket (s ha jól emlékszem, fordulatokat is) hibátlanul megvalósítva.

És most kanyarodom vissza levelem kezdő soraihoz. Hogy Markó megjósolta a szovjet mamut kihalását. Új táncdrámája végén a döbbenetből felocsúdó nézőtéren azt hiszem, mindenki azt érezte: szóljon Markóból ismét a jós! A táncdráma végén az arab Júlia megmérgezi magát, és valóban meghal. Amikor a zsidó Rómeó rátalál, ugyancsak kioltja az életét. A shakespeare-i tragédiát azonban Markó koreográfiája megtoldja egy jelenettel. A két tetem fölött, a "saját" halottat búcsúztató arabok és zsidók lassan egymás felé fordulnak, és ami tétova kézfogásokkal, váll-átölelésekkel kezdődik, az valódi össztánccá alakul. Erre a fantasztikus fináléra borul rá a függöny, a nézők arcaira pedig valamiféle bátortalan, majd egyre határozottabb mosoly: "Lesz még béke a Közel-Keleten."

A magyar repertoár-színház rendszere biztosítja, hogya Rómeó és Júlia Jeruzsálemben - hadd engedjem el a zárójelet, hiszen a fentiekből te is érezheted, hogy a táncdráma történetében semmi sem olyan lényeges, mint épp az, hogy hol, mikor, kik között esik meg (!) - változatlanul műsoron lesz, amikor májusban, úgy tudom, Budapestre látogatsz.

Ha csak egy estéd jut színházra, azt szerintem a Várban, a Nemzeti Táncszínházban kell töltened. Nagyon fogod élvezni a balettet élőben kísérő Budapest Klezmer Band zenészeit is, akik - a CD-re vett, autentikus arab zene mellett - vezetőjük: a Fegya néven ismert Jávori Ferenc remekül táncolható, zsidó motívumokra épülő szerzeményét játsszák.