A Magyar Fesztivál Balett társulata, amely egyike Európa legjelentősebbjeinek, bemutatkozott a Parnasos Koncertek sorozatában.

Hétfőn este a magyar balettművészek Markó Iván koreográfus vezetésével elkápráztatták a közönséget technikájukkal. Olyan eredeti stílust mutattak be, amely elegyíti a testtel való kifejezést, a klasszikus balettet, a modern balettet, sőt még számos folklór elemet is.

A műsor első része, amelyet Carl Orff német zeneszerző Carmina Buranajának szenteltek, igazolta Markó Iván hírnevét, akit Európa egyik legkiemelkedőbb és legeredetibb tánc-alkotóművészeként tartanak számon.

A színpadkép visszafogott, vörös tónusban játszó volt. A színpad hátterében lévő Napot a szám végén váratlanul egy fekete szövettel takarták le, ezzel megjelenítve a végzetes napfogyatkozást.

A magyar táncosok stílusa fergeteges, nem hiába ragaszkodnak a virtuozitáshoz, a hangsúlyosabbnál hangsúlyosabb kifejezésmódok egész széles tárházát sorakoztatják fel, s ehhez adódik még a zene dinamikája. A zene viszonylag halk maradt, így a nézők, akik csaknem megtöltötték a San Pedrót még a 12 táncos lélegzését és testük összetalálkozásának neszeit is hallhatták.

Az előadás szerves részét képezték a táncosok torokhangjai is, melyek annyira váratlanok voltak, hogy szinte égnek állt tőlük az ember haja, s nagyban hozzájárultak az előadás nyújtotta élmény intenzitásának növeléséhez.

A romantikus zeneszerző Richard Wagner Előjáték a Trisztán és Izoldához c. művének bemutatása szintén hatalmas élmény volt. Issovits István Trisztánként és Szilvási Rita Izolda szerepében két hosszú lepelbe burkoltan együtt jelentek meg a színpadon.

Wagnernek ez a preludiuma halhatatlan módon közelíti meg a tetőpontját a halálban elérő tragikus szerelem témáját. A vörös szövet az örök szerelemért kiontott vért szimbolizálta, és a szám utolsó hangjainál jelent meg újra.

Az előadás utolsó része az impresszionista zeneszerző Maurice Ravel Bolerójának igen eredeti színrevitele volt. A színpadon hat faszéken ültek a feketébe öltözött táncosnők.

Mint főszereplő, Eros megtestesítőjeként jelent meg Nyári Gábor, egy rendkívüli hajlékonyságú és döbbenetes kifejezési adottságokkal rendelkező táncos.

A produkció zene nélkül indult, a táncosok lábdobbantásai rövid időn belül Ravel érzéki zenéjébe torkolltak.

Nyári Gábor Erosként érzéki mozdulatokkal csábította a táncospárokat, s ezzel valódi érzelmi és testnyelvi „orgiát” keltett, melynek testi kifejezései elsöprő erejűek voltak és tökéletes összhangban lévő eredeti mozdulatokból rajzolódtak ki.

Nyári, e darab szólistája, a szó szoros értelmében megbabonázta a közönséget, mely hosszú tapssal és „bravó” kiáltásokkal köszöntötte őt és a társulat többi tagját.

Azt mondhatnánk, hogy a táncértő Monterrey más lett a magyarok látogatását követően, mint azelőtt volt. A koreográfusok, táncosok és általában a közönség olyan eredeti előadáson vehetett részt, olyan stílust láthatott, melynek egyetlen célja, hogy azért használja a tánc-formákat, hogy az élmény intenzitását növelje.

A Magyar Fesztivál Balett minden lépésén érezhető a géniusz, Markó Iván teremtő ereje és a kérlelhetetlen fegyelem, amellyel irányítja táncosait, s ez kitörölhetetlen élmény maradt.

(Az előadás után Mirtha Salazar, a Parnasos elnöknője a szervezet két tagjának kíséretében átnyújtotta a művészetek támogatásával kiérdemelt „Corchea de Oro” (Arany Nyolcad) kitüntetést a Városi San Pedro elnöknőjének.)

Arcok és kezek. Üzenet mindegyik a szépség és az erő, az Élet birodalmából. Markó Iván legújabb táncestjével, mintha a lelkét mostanában oly gyakran simogató halott bölcs, Márai szavait akarná igazolni: „Tanuld meg ezt a mesterséget, az életet, maradj az élet mestere mozdulattal és cselekedettel is.” A Viva Verdi! a tisztaság, a szabad szárnyalás táncba álmodott himnusza. Bizonyságtétel az egymást erősítő kezek, a boldog Egy, az Isten áldotta emberlét öröméről. Akár a Velence alatt játszadozó tengermuzsikáján - a Mester jóvoltából - finom hullámzással „elhintázhatunk” akár Verdi lelkéig is...

Fényre vágyó, tiszta szemként lassú méltósággal „megnyílik” a függöny. „Mozdul” a zene és a Mester talpig szemérmes madárdalban, feketén-fehéren ott áll a színpad közepén. Mint egy varázsló, az ég felé emeli kezét: egyik tenyerében a Szabadság, másikban a Szerelem. S mindenütt a muzsika, ami tökéletes, belülről fakadó eggyé formálja az érzést és a mozdulatot. Aztán maskarás karneváli figurák táncolják körül. Szédítik jobbra, késztetik balra, az örök szürkeség felé. Megjelenik a lány. Gyengéden, mégis szenvedéllyel táncol. Tavasz. Nyomában dallam, zene születik, életerő, amivel a Mester megajándékozza, útra bocsátja „fiait”.

Mikor magára marad, ismét cibálja a sors, ostromolják a démonok. Otromba dühvel támadják a szív rejtekéből előmerészkedett mezítelen érzéseket. Ők a gyenge, üres világot kedvelik. A Mesteré pedig építő szeretettől csordul. Tanítványok: kicsik (a Magyar Fesztivál Balett iskolájának növendékei) és nagyok (az együttes táncosai) fogják a kezét. Egymásnak adnak erőt, amiből remény, fenséges jövendő növekszik: a Szabadság kórusa.

A második rész fényes nyitányaként felzeng az „Isten báránya”: gyertyatengerben fürdenek a táncosok, halvány azúr ég öleli a koronás napot. Markó Iván minden mozdulatot a lélek erejével, alázattal és belülről komponál. Igazból és jóból. Az élet sugárzik minden lépésből, ugrásból, lendületből: a Mester, mikor táncol, szíve is mosolyog. Együtt repdes övéivel, akiknek szívét adja és ezért az övükét kéri cserébe. Lehet köröttük szépség és fájdalom, ég és föld, magasság és mélység, a kezek mégis mindig egymásba találnak...

A Mester - táncosaival talpig muzsikában - ott áll a színpadon. Szelíd glóriával koronázza meg a fény, és egy ünnep előtti találkozásból „ittmaradt” szavak húzzák el a függönyt: „A legfontosabb az, amit magamból kiolvasok, és megküzdök érte. Ebből tudok adni, ezzel lehet továbblépni. Nekem arra van szükségem, hogy belső tudásom legyen. Ha kinyitom magamban az ajtókat, akkor mindig találok valamit, és beljebb még valamit. Egy bölcs áramlatot érzek ilyenkor a lelkem és az agyam között. Ezt tudom megfogalmazni, ezzel tudok segíteni igazán. Mert belőlem való, és nem kapott tudás, amit esetleg egyszer elfelejthetek. Arra nekem kell rájönni, hogy mit írtak belém. Remek emberek, táncosok, szobrászok, zenészek, festők, művészek, filozófusok, írók ajándékoznak fontos gondolatokat a létezéshez, de nem ettől lehetünk önmagunk, hanem attól, amit megfejtünk a bennünk rejtező »írásból«.”

Most valahogy nincs kedvem tréfálkozni. Sőt, erőltetni sincs erőm.

Méltatlan lenne ugyanis félvállról venni azt a darabot (még ha az az imponálóbb, mert erősebbik félvállam lenne is), amelyet Markó Iván Giuseppe Verdi zenéjére alkotott, s amelynek a Viva Verdi! címet adta.

Lehet persze, hogy csupán én nem tudok mókázni. Például azért, mert Verdi zenéjét gyerekkorom óta hallgatom. És hiába teszem ezt egyre gyakrabban, még azon az estén is megrázó volt számomra, hogy micsoda erő sugárzik muzsikájából, s meglepő, hogy még mindig milyen mélyen érint a Nabucco vagy a Requiem egy-egy részlete. (Még akkor is, ha a hangszórók már-már elviselhetetlen módon közvetítették ezeken kívül a Traviata, a Macbeth, az Aida és a Trubadur dallamait.) Azután vélhetőleg azért sem vagyok alkalmas a (jobbféle) tréfálkozásra, mert Markó Ivánt már túl régóta a zseniális kevesek közé számítom. Aki 54 évesen akkor és ott, az Olasz Kultúrintézetben is megmutatta, hogy Franco Nero, a többszörös magyar hős(színész) még nézni sem tud (pedig jószerivel mást sem csinál), nemhogy játszani, pláne táncolni. Markó arra is példát mutatott, hogy egy olyan művész, aki a színpadon való puszta jelenlétével képes lenyűgözni közönségét, örömét leli abban, ha fiatal tehetségeket segíthet. Persze ő könnyen teszi: Magyarországon talán nincs is hozzá fogható balett-táncos. (Együttesében, a Magyar Fesztivál Balett nevűben vannak ugyan nagyon nagy ígéretek.) És vele összevethető koreográfus se túl sok lézeng mifelénk. (Még akkor is igaz ez, ha a Verdi-operák története és a színpadon megjelenő olasz mester lelkiállapota között túl direkt kapcsolatot tételezett fel Markó. Ráadásul néha talán tévedésektől se mentes módon képzelte ezt.)

Egy szó, mint száz: a körülmények nem lehetnek olyan rosszak, a hibák pedig olyan jelentősek, hogy a két áruvédjegy (tudniillik Pannóniáé és Itáliáé) látása és hallása után az embernek holmi rossz tréfákon járjon az esze.

Markó Iván: A tanítást életem egyik nagy ajándékának tekintem.

A Viva Verdi! című táncjátékkal mutatkozott be Markó Iván társulata, a Magyar Fesztivál Balett a múlt szombati Európa Fesztivál programsorozatában a Szegedi Nemzeti Színházban. A nagy komponista halálának századik évfordulójára az Olasz Intézettel közösen létrehozott produkció hatalmas sikert aratott. A közönséget meghatotta Markó Iván operarészletekre és a Requiemre készített artisztikus koreográfiája, amely az amerikai terrortámadás után új értelmet kapott. A Kossuth-díjas táncos-koreográfussal az előadás után beszélgettünk.

- A hangfelvételek kiválasztásából úgy tűnt, alaposan ismeri Verdi életművét. Sok kapcsolata volt pályája során az olasz mester muzsikájával?

- Tizenhárom éves kamasz voltam, amikor egy olasz staggione társulat Verdi Nabuccójával vendégszerepelt az Erkel Színházban. Engem is beválogattak a produkcióban szereplő felnőtt táncosok közé. Csodálatosak voltak a szólisták, nagyszerű a kórus, fantasztikusan szólt a zenekar, szép volt a koreográfia, a legnagyobb élményt mégis az olaszok életszeretete, jókedve, figyelmessége jelentette. Azóta is azt tartom igazi művészetnek, ami megérint, amiben nem pusztán a technika, a tudás, a profizmus dominál, hanem az embert megmutató érzelmek is meghatározó szerepet játszanak. Verdi muzsikája később is fontos volt a pályámon, például 1978-ban Maurice Béjart jóvoltából a Veronai Arénában táncolhattam a Nabucco rabszolgakórusára.

- A színházi rendezőként is elismert író, Giorgio Pressburger, az Olasz Intézet vezetője ajánlotta a közönség figyelmébe az előadást.

- Giorgio Pressburgerrel egy kortárs opera, Friedrich Cerha Netzwerkének ősbemutatóján dolgoztam együtt 1981-ben, a Bécsi Ünnepi Hetek idején. Nagyszerű volt a közös munka, jó barátságba kerültünk. Talán ennek is köszönhető, hogy most újra közös vállalkozásba fogtunk: a Viva Verdi! a Magyar Fesztivál Balett és az Olasz Intézet koprodukciójában jött létre.

- Mit jelent önnek Verdi zenéje?

- Emlékeim: szabadság, szerelem, zene - ezt mondom a darab kezdetén, amikor az idős Maestro szerepében megjelenek a színpadon. Ezekkel az értékekkel teljesen azonosulok. A szabadság számomra a legfontosabb emberi lehetőség és életkörülmény. Mindig küzdöttem érte. Amikor nehéz volt szabadnak, azaz önmagamnak lennem, akkor is vállaltam. A szerelem pedig nem pusztán szexuális kapcsolatot jelent, hanem lelki szerelmet, rajongást az élet, a szépség iránt. A zene az összes emberi realitás, a test, a gondolat és az érzelem szublimálódása. Megfoghatatlan, testetlen szépség, egy új dimenzió, nem beszélni kell róla, hanem hallgatni érdemes. Produkciónk Verdi zenéjéből és emberségéből indult ki, valamint az emlékeimből. Csodálatos énekesek, Maria Callas, Elisabeth Schwartzkopf, Luciano Pavarotti és nagyszerű karmesterek, Karajan és De Sabata régi felvételeiből válogattam. Mindegyik Requiem-lemezt meghallgattam, de azt az alázatot, azt a szépséget, ami Schwartzkopf hangjában hallható - és ami előtt csak fejet lehet hajtani - egyikben sem hallottam. Lehet, hogy a fél évszázados hangfelvételek technikailag nem a legtökéletesebbek, hiszen rögzítésükkor nem állt még rendelkezésre a mai csúcstechnika, mégis érdemes ezeket választani, mert felülmúlhatatlanok.

- A tragédia árnyékában döbbenetes megemlékezéssé vált az előadásuk. Tánc közben is érezte a közönség megrendülését?

- Mindenkit megráztak a New Yorkban történtek. Egy művésznek reagálnia kell az ilyen embertelen borzalmakra. Nem a média miatt, nem azért, hogy közvetítse önmagáról, milyen jó ember, hanem egyszerűen azért, mert a világban minden mindennel összefügg, és a közöttünk lévő hihetetlen különbségek ellenére is valamennyien egy egységet alkotunk. Ha valahol - bármilyen messze - baj van, az kicsit mindannyiunk baja. Ha módom van rá, hogy a színpadon testet adjak az érzelmeimnek, akkor igyekszem megtenni. Ez most a gyönyörű szegedi színházban történt meg, mert a tragédia óta ez volt az első előadásunk. Felemelő érzés volt érezni a nézők együtt-lélegzését, mintha imát mondanánk, úgy táncoltuk el a Requiemet - mindazokért, akik Amerikában értelmetlenül elpusztultak.

- Ifjú táncosai nagy tisztelettel Mesternek szólítják.

- Sohasem csapom be őket, igyekszem mindig nagyon őszinte lenni velük, a gyengeségeimet is elmondom. Mindennek akkor van értelme, ha kölcsönös: a barátság, a szerelem, a családi vagy a mester-növendék kapcsolat is. Ha egyoldalúvá válik, ha eltorzul valamelyik fél részéről, akkor szörnyű lesz. Én nagyon szeretem őket, talán picit túlzottan is. Ami veszélyes, mert ha emberileg és szakmailag valamit nem úgy csinálnak, ahogy kellene, akkor sokkal jobban fáj, mintha profi szemlélettel közelítenék a dolgokhoz. A tanítást egyébként az életem egyik nagy ajándékának tekintem.

- Nagy küzdelmet kell vívnia az együttes fennmaradásáért?

- Ha elereszti a fantáziáját, akkor sem tudja elképzelni, mekkorát. Ez az ország legnagyobb létszámú magánegyüttese, én pedig maximalista vagyok, sohasem megyek bele olyan dolgokba, amelyekben nincs rendben valami. Hat éve működik az együttes, a legfőbb támogatónk a Jóisten. Segített a szegedi előadás alatt, segít abban, hogy ötvennégy évesen is táncolhatok, és kibírom, hogy a több mint egy órás produkció alatt csak az átöltözés idejére megyek ki a színpadról. Minden nehézség ellenére boldog vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek.

- Sokan nem kaptak jegyet az előadásukra, vállalnának újabb szegedi vendégjátékot?

- Semmi akadálya! Gyönyörű ez a színház és fantasztikusan érzékeny a szegedi közönség. A Viva Verdi! pedig abszolút ide való. Köszönöm a nézők a lelkesedését, akik ezen az estén szívükben velünk voltak. Bízom benne, lesz még alkalom a találkozásra.

Márai egyik versében különösen fogalmaz: „Pechünkre emberek vagyunk most...Nehéz mesterség ez, ki kell tanúlni.” Aki komolyan veszi a kapott küldetést, annak valóban nehéz végigvergődni a köznapok útvesztőin, és megtalálni a fényre vezető hangokat. Az áradó teljesség öröme viszont mindent feledtet: a mélység keserű hullámait, a kínokra feszített szenvedést, az árulás emlékeit... Markó Iván is boldogan feledhet mindent. Boldogan, hisz töretlen fénysora újabb csillaggal gyarapodott: a napokban fejeződött be a József és testvérei című táncköltemény filmváltozatának forgatása.

- Rendkívüli szerencse, hogy olyan operatőr-rendezőre leltem, mint Kende János, aki új csodát varázsolt a táncdarabból. Három napig Budapesten forgattuk a belső, balett-termi jeleneteket. A külső ótestamentumi részek Gánton készültek. Valami csodálatos hely: vörös kő, homok, két pici tó. Mintha a Holt-tenger partján sétálgatna az ember. Elképesztő szép vidék. Kende János mindebből erőt sugárzó képeket, tökéletes bibliai hangulatot teremtett. A táncot a legnehezebb filmezni. Nincs beszéd, a mozgással lehet csak elmondani mindent. Mégpedig úgy, hogy ereje, szépsége „átjöjjön” a képekben. Ehhez hihetetlen tudás, érzékenység szükséges. Kende Jánosban mindkettő megtalálható.

Napi tizenhat órát dolgoztunk ötven fokos melegben. A tó melletti bányában kemény hőség volt. Különleges hőmérsékletű hely, hisz az éjszakai felvételek alatt pedig kilenc fokra hűlt le a levegő. A legnagyobb forróságtól a didergő hidegig. Mindenben volt részünk, de megérte, mert olyan mű született, ami engem végtelenül boldoggá tesz. Úgy érzem, amit megálmodtam, szerettem volna, az megvalósult, új életre kelt. Megérte minden, még az is, hogy öt órakor keltem és éjjel egykor feküdtem.... Kegyetlen munka volt, de megérte.

- Miként érzi magát a lelked egy ilyen felfokozott időszak után?

- Hálás vagyok a jó Istennek, hogy megengedte, megadta azt az örömöt, hogy a József és testvéreiből film készülhetett. És ezáltal erőt adhatok másoknak is. Ezért nagyon hálás vagyok...

- Az nem lehet véletlen, hogy mindig megtalálod a munkához megfelelő embert...

- Ezek szükségszerű véletlenek. Küldi őket a jó Isten. Ezért is nagyon hálás vagyok neki. Nem tudok mást mondani.

- Másként „viselkedik” a történet filmen, mint színpadon?

- Bizonyos szempontból igen, mert Gánt, a csodálatos táj nagyon „beleszólt”. Valóság lett minden. Például olyan részek, mikor a testvérek - akik pásztorok voltak - a nyájjal felbukkannak a domboldalon. Vagy az én repülésem, amit valódi szárnyalássá varázsolt a kamera. Jákob lajtorjája is megjelenhet... Szóval nagyon sok a csodálatos vízió, a látvány. A cselekmény szempontjából is jót tesznek a filmes váltások. Ezekkel jócskán gazdagodott a színpadi mű.

- Másként kelt életre?

- A színházban a környezet, a világítás, a díszletek sajátos hangulatot teremtenek. A film viszont sokkal közelebb áll a valósághoz. Annak egy gyönyörűen megfogalmazott változata. Itt minden a valóságban történik, ami a színpadon „csak” szimbólum marad.

- Ez a mostani film nem előzmény nélküli művészi kirándulás, hiszen évekkel ezelőtt láthattuk például a „Siratófalak”-at...

- Igen, de a kettőt nem lehet összehasonlítani, mert ez mostani sokkal hosszabb mű, sokkal régebbi. Ez a Biblia. Azért sem lehet egybevetni, mert itt egy olyan alkotótárssal dolgoztam együtt, aki a teljességet hozta ki a történetből és a látványból. A „József és testvérei”-t így valóban a XXI. század nyelvén fogalmazhattuk újra.

- Mit üzen ma, a XXI. század előszobájában József története?

- Emberséget. Bizodalmat abban, hogy ha gyengeségeink mellett jószándékunk, hitünk erős, akkor az igazság beteljesül. Még akkor is, ha azért nagyon megszenvedünk. Akkor is, ha tengernyi próbát kell kiállni. Akkor is, ha emiatt nagyon mélyre merülünk, de csak azért, hogy aztán még magasabban szányalhasson az ember. Mert az igazság előbb-utóbb győzedelmeskedik.

„Isten igazsága nem úgy működik, mint az emberi időrend”, nem olyan, mint a földi lény: a hullámzó ragyogás helyett megismételhetetlen egy és az örök jóság útját nyitja elénk. Erről mesél Markó Iván tánckölteménye, a Jákob és József is. Régóta dédelgetett álomból ébred fel a történet, amelyben szavai szerint „minden benne foglaltatik, ami én vagyok”.

Minden benne van és mindenkihez szól, de legfőképpen ahhoz az asszonyhoz, akitől Markó Iván az életét kapta, aki mindig úgy nézett föl rá, ahogy haladó lélek a jó Istenre tekint. Ahogy az asszonyhoz, akinek végtelen szeretetét, tisztaságát minden pillanatban óriási ajándékként élhette át. S ha könnyes vesszőfutásként rátörnek az álnokok, bármikor ki tudja nyitni lelkén azt a kis ajtót, ahová édesanyja elrejtette a kincseket, bármikor belekapaszkodhat abba a láthatatlan aranykötélbe, ami a siker alatt tátongó szakadék fölött feszül. József története minden mozdulatával, valamennyi jelképével Markó Ivánról mesél. Arról a művészről, aki belülről táncol, szívéből fakadnak a lépésbe, ugrásba, forgásba fogalmazott gondolatok. Jákobként lép színpadra, mégis minden szereplővel együtt sóhajt, együtt fogadja az öröm és a kín gyönyörű megnyilvánulásait, mindegyikükkel együtt álmodik. Arcát a történet mélyébe meríti, szemében tűz, mosolyában tisztaság ragyog. Vérrel és könnyel szenteli meg az éles kövekkel kirakott hétköznapokat, szelíd csenddel hessenti a semmibe a világ peremén leselkedő elmúlást.

Markó Iván az élet művésze, az Istennek ajánlott táncé. Ez olyan kegyelmes küldetés, amit sohasem lehet feladni. Hiába ígér kristályos pillanatot a csillogó csábítás, hiába vonaglik a körötte kéjesen a kísértés angyala. Az örökkévalóság ígérete mindennel szemben véderő. Azokkal szemben is, akik bántották egykor és ronggyá akarták szaggatni a Varázsló köpenyét. Mert ha valaki nem e világból kapta az elhívást és minden lépéséből teremtő fény születik, azt el akarják pusztítani a szürke többiek, vagy éppen ördögi igyekezettel próbálják megtépázni szárnyait.

Azzal egyikük sem számol, hogy a fentről kapott ajándékot csak fentről vehetik el.

„A test csak az őszinteséget bírja” - írta legendás Füveskönyvében Márai. A tiszta törvényt, amelyet naponta kell újraélni, naponta felfényesíteni a sziklából szakadt kőtábla parancsait. A mozdulat nem hazudhat, ahogy a csend sem, amiből a lélek nyilvánvaló titka születik. Nem hazudhat az ujjak csókja, a homlok falára vérrel rajzolt kereszt... Markó Iván Isten aranykötelén táncol, ezért tudja ezt.

„Ki farag valaha bennünket egészre...?” Ki teríti elénk az utat? Ki tartja számon a csendet, jótéteményeinkről és vétkeinkről ki készít tökéletes lajstromot? Kinek a kezéből rohan velünk az idő és ki teszi mérlegre lelkünk gyümölcseit? Kinél a kulcs, amitől felnyílnak a lélek titkai? „Ki farag valaha bennünket egészre, ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésse...?” Markó Iván olyan művész, aki a babitsi kérdésre pontosan tudja a választ. Olyan ember, akinek szívében a tiszta szó töretlen muzsikája zakatol. Erről tanúskodik egy közelmúltbeli győri - Rómer ház - beszélgetés részlete is.

- Számtalanszor láttam már, hogy nagyon tehetséges, nagyszerű adottságú emberek elbuktak, mert hiányzott belőlük az erő, a küzdés. Borzasztóan egyszerű dolog: egyik táncosomnak mondok valamit. Tudom, hogy igazam van és eltelik öt év, vagy csak kettő és ő belátja, hogy nekem volt igazam. Számomra ez nem elégtétel. Nekem az lenne az öröm, ha segíteni tudnék, de akkor és ott. Nagyon nehéz rövid idő alatt pótolni az évtizedes hiányt, azt, hogy nem követeltek a gyerektől, nem segítették, nem terítettek elé egy irányt... Nem az a lényeg, hogy egy darab siker, minőség legyen, hanem az az erő, amiből ez a megszületik. Ez az erő a táncosé legyen és ne külső emberként mozogjon a színpadon. Ne a másik szenvedjen helyette, maga vállja a kínokat. Akkor lesz erős...

- A bibliai Józsefről készült darabodat „fordíthatjuk” úgy, hogy ez a te életed és hitvallásod is? Neked is mindenért meg kellett küzdeni...?

- Most is kell, nem múlt idő...

- József te vagy?

- Ha akarom igen, de valójában mégsem. Mindenkiről szól...
No, de milyen is József? Hihetetlenül elkényeztették. Főleg az apja. Rendkívül tehetséges, szép és a homlokán látszik a fény, amit Isten rajzolt oda. Látszik, hogy más. Jó értelmében. És van egy őrületesen rossz tulajdonsága: hihetetlenül hiú. Nem tud tehetségével, szépségével, okosságával alázatosan bánni. A Teremtő ezért bünteti. Mert hiú és nem tud helyesen sáfárkodni az adományokkal. Nem gonosz, nem rossz, csak képtelen az alázatra. Nem az emberek arcába kell odavágni gőggel az adományokat, hanem szolgálni kell ezekkel őket. József sokáig nem tudja ezt, de aztán rájön. Rájön, mert megijed... A tömlöc fenekén... a lelke mélyén. Közbeszól az az elképesztő féltékenység és irigység, ami testvérei szívéből fakad. Őket is meg lehet éreni, hisz szörnyű dolog, hogy ők is ugyanannak az embernek a fiai, de az apa arról az egyről mégis másként gondolkodik. És ez sugárzik szeméből... Joggal, de ezt nem szabad. Nem szabad érzékeltetni... Ez az én magyarázatom... Persze ott lüktet a darabban a család, a szeretet, és ott a Putifár udvarában burjánzó erotika. Az asszony, Putifárné megőrül Józsefért. És mindenekelőtt benne van a jó Isten, aki kemény és igazságos... Tagadhatatlanul nagyon sok közöm van ehhez a darabhoz. Azt igazából nem tudom eldönteni, hogy Józsefhez vagy Jákobhoz van több közöm. . Valószinűleg inkább Jákobhoz, de úgy, hogy József még mindig bennem él. Az, aki valaha voltam, az a fiatal. Még most is bennem él.

- Többször megszólítottad Istent. A tánccal is.

- Igen. Folyamatosan. Nem csak kívül... Belül... Érzem és tánc nyelvén is megpróbálom megfogalmazni, a magam agyával, hogy ki ő. Nekem Isten az erő. Olyan erő, melynek mértékére nincsen emberi szó. Hiszek Isten igazságszolgáltatásában. Óriási a különbség az emberi és az isteni időrend között. Két ellentétes dolog.... Isten valóban igazságot szolgáltat, az emberi gondolkodásmód, természet pedig rögtön akarja visszakapni a jót és rögtön várja a büntetést. Isten másként gondolkodik. Miután nem vagyok húszéves, sajnos vagy hál' isten, megtanultam, megtapasztaltam, hogy Isten az erő, az igazság és ha az ember odafigyel rá, akkor nagyon sok jelet ad nekünk erről... Olyan dolgokra tanított meg, amelyek nélkül nem tudnám elviselni, ami velem történt és történik. Amit normál körülmények között sem szellemileg, sem érzelmileg, sem fizikailag nem tudtam volna túlélni. Az Ő segítségével támadtam fel. Megkaptam a lehetőséget, hogy a nulláról, a minuszról újrakezdjek... Érzem, hogy velem van. Hálás vagyok és hiszek benne. Érzem Őt. Bebizonyította nekem, hogy nagy küzdelem árán ugyan, de minden lehetséges. Általa a legnagyobb és legreménytelenebbnek hitt álmok is megvalósulhatnak. Meg kell értük küzdeni, dolgozni, szenvedni.... Van egy szerencsém vagy szerencsétlenségem. Nekem a tánc egy út, egy vallás. Szent dolog. De nekem a tánc nem jelkép, hanem Isten és az élet. Számomra ezen az úton végigmenni erő, segítség, ami mindennek értelmet ad. Amikor az ember reggel melegít és elkezdi bemozgatni a testét, izzad és mindene fáj. Arra gondol, mennyire jobb lenne otthon, tovább aludni, de aztán egyszercsak túljut ez és átbillen egy másik minőségbe. Oda, ahol elszáll a fáradtság, az álom, az izomláz és egyszer csak egy új erő születik. Belül, az izmokban és az ember hirtelen repülni kezd. Repülni mindenféle szer, ital nélkül. Minden olyan nélkül, ami rombol, tönkretesz. Elkezd repülni belül, mert legyőzi saját magát és képes önmagán uralkodni. Ugyanakkor ezzel képes másoknak örömet okozni... Ez nekem a tánc: az élet és Isten. Gyönyörű, de borzasztó nehéz dolog. Ettől gyönyörű... Súlya van, értéke, amiért nap mint nap küzdeni kell. Igénnyel. Nem hazudni a munkában, az nem segít. Bár, nem lehet mindenkivel őszintének lenni... Ez nekem egy rossz tulajdonságom, mert néha jobb a csend. Mikor legjobban kellene fogni a számat, akkor kinyitom. Valami arra ösztönöz, hogy beszéljek... És csak akkor szorítom össze, amikor olyan fájdalmat érzek, amitől hallgatni kell. Ilyenkor megpróbálom eltáncolni...

- Szeretem a csendjeidet. Mi van ezek mögött? Mire gondolsz?

- Arra, hogy szóljak vagy hallgassak. Mindig attól félek: félreértik, amit mondok vagy érthetetlenül fogalmazok. Ha az ember kinyitja a száját, nagyon fontos, hogy őszinte legyen és megértsék.... Ezért vívódok folyton: mondjam, ne mondjam? Mit tegyek? És aztán mondom és teszem. Vadul, mert Kos vagyok, és muszáj, muszáj, muszáj. Valamitől nagyon sok bennem az erő...

A Markó Iván által közel három esztendeje életre hívott Magyar Fesztivál Balett március 11-én szerdán mutatja be a József és tesvérei cím koreográfiát a Thália Színházban. Az előadás a táncművész - koreográfus, együttesvezető első egész estés produkciója a Győri Balettel történt szakítása óta. Az előadásban Jákobot Markó Iván, Potifárt Krámer György táncművész - koreográfus, a hajdani Győri Balett egyik vezető táncosa, József szerepét a húszéves Nyári Gábor táncolja. A látványgazdag darab díszlet és jelmeztervezője Berzsenyi Krisztina. Markó Ivánnal többek között a hübriszről, az álmokról és az elmúlt évek változásairól beszélgettünk.

- Józseftől főleg azért akartak a testvérei megszabadulni, mert álmot látott, és képes volt az álomfejtésre is. Olyasmit tudott tehát, amit mások nem. Ezért bűnhődnie kellett - kezdjük a beszélgetést Markó Ivánnal.

- A konfliktus mindig abból adódik, hogy az ember annak az adománynak, amit kapott, s amelyről nagyon nehéz eldönteni, majd hátrányt vagy előnyt jelent-e az életben, mennyire képes, egyáltalán képes-e megfelelni. József esetében ennek az árát kell megfizetni. József ráébredt, csak akkor tudja beteljesíteni feladatát, ha megszabadul a hibáitól. Azoktól a hibáktól, amelyek egyébként - az adomány erejéhez hasonlóan - jelentősen felnagyítódtak. József végül megértette, ahhoz, hogy megfeleljen Istennek, alázatosabbnak, bölcsebbnek kell lennie. A tehetség az isteni erő kicsinyke darabja. Porszemnyi Istenből, amely arra kötelezi a művészt, hogy az isteni igaszsághoz , az isteni erőhöz alkalmazkodjon, nem pedig társadalmi vagy egyéb mondvacsinált igazságokhoz. A gond mindig abból fakad, ha valaki megkísérli midezt kijátszani.

- Magyarán szólva ahhoz is tehetség kell, hogy valaki a talentumát elviselje.

- Ez valóban kegyetlen küzdelem, amelyet a tehetséges ember önmagával és másokkal vív. Ráadásul József esetében - és a művész esetében is - kiválasztottságról kell beszélni. József története a kiválasztottság buktatóiról, szépségről, igaszságról szól.

- A történet két síkon fut, és a mából - a balett teremből indul. Jákob a balettmester,. József az első táncos, a testvérek a kollegák, Potifár a főszponzor... A mester - tanítvány kapcsolat elhelyezése a mában lassan védjegyévé válik Markó Iván munkáinak.

- Hároméves korom óta táncolok, a balett-teremben élem le az életem. A mester - tanítvány kapcsolatról pedig azt gondolom - az Ótestamentumon és az Újtestamentumon túl - , hogy mindenkinek van egy mestere, teljesen mindegy, hogy ki, lehet a barátunk , a szerelmünk, a gyerekünk, vagy - hogy valami meghökkentőt is mondjak - a kutyánk. Az a kérdés, hogy a mesterét valaki elismeri - e vagy pedig tagadja.

- Az együttest az elmúlt másfél év során lényegében teljes egészében kicserélte. Arról, hogy Markó Iván együttesében milyen gyorsan jöttek-mentek a táncosok, sokan sokféleképpen beszámoltak.

- Bármit csinálok, gyökeresen más hangsúlyt kap, mintha valaki más csinálná ugyanazt. Lehet, hogy ez önmagában nem baj, nem tudom. Ennél fontosabb, hogy nem tűröm el és nem is fogom eltűrni a kufárokat a színpadon. Az ilyesmit egyszerűen nem bírom elviselni. Most úgy látom, a táncosaim a teljes személyiségükkel vállalják azt, amit létrehozok - de nekem ehhez nincs közöm. Krámer György azt mondta, ha ránéz erre a társaságra, a húsz évvel ezelőtti önmagunkat látja - de ez a társaság sokkal jobb. Én nem szívesen mondok ilyesmit: ez egy teljesen más kor, és ha lényegileg nem is, azért egy kicsit én is más vagyok.

- Lehet-e még ma a színház szentségéről beszélni? Lehet-e szent a színház ?

- Lehet. Biztos vagyok benne. Nem biztos , hogy a pénz az úr. Ezt ma 1999-ben megtapasztalni olyan élmény számomra, amelyért már önmagában köszönettel tartozom.

- Közel három éve él újra itthon. Ma hol helyezi el magát a hazai táncéletben? És a szakma vajon hova helyezi Markó Ivánt?

- Magamat nem sorolom sehová. Azok, akiknek meg akartam felelni, mindenekelőtt az édesanyám, már nem élnek. Maradt a közönség és a jó Isten. Én soha nem éltem a szakmában, ezért nem voltam és nem is leszek semmilyen szövetség tagja - ezzel egyébként nem állok egyedül. A szakmától itt, Magyarországon - a Balettintézettől kezdve az Operaházon át egészen a győri időszakig - semmi jót nem kaptam . Egy - két emberrel, egy - két jelentős művésszel voltam és vagyok jó kapcsolatban. Számomra nincs szakma. Csak művészek vannak. Nem tudom mi az a szó, hogy szakma. Csak azt tudom, mi az, hogy ember. Egyébként is micsoda képtelenség egy hivatásról azt mondani, hogy szakma ?!

Számomra a hülyeség ott kezdődik, amikor valaki összetéveszti a tangót a slowfoxszal. A gyors-gyors-lassú-lassú tipegéssel ugyanis mindkettőre el lehet boldogulni a kövér bankárok bálján. Csakhogy amíg az utóbbi időben egy unalmas angol-amerikai társastánc, addig a tangó halálosan komoly dolog Buenos Airestől Párizsig. Akár a flamenco. Markó balettjeiben is mindig a halál szelét érzem. Beleborzongok.

Tulajdonképpen szeretnék táncolni, csak nem mindegy kivel és hol. A bálok magukból kivetkőzött öreg rockisai láttán röhögőgörcsöt kapok, tombol a KISZ, legyintek. A nőkről folyik a szemfesték, gombok és nadrágtartók pattognak, mindenki rugdossa egymást, kijelölve a körét, mint a kutya. Egyszer vőfély voltam, fel kellett volna kérnem a fél falut, nem tettem, máig nem bocsátják meg, nagyképű pesti maradok a szemükben. Az ír zenéért bolondulok, de már nem merek közébük állni, így voltam a Sebő-féle táncházzal is. A hülyeség nem ragozható. A keringőt is sajnálom, amikor elhomályosul a háttér, és csak a nőt látod. De hol az az ágy, amire rá lehet esni, A hatvanas évek zenéjéért nem merek nyíltan lelkesedni, ma már mindegyik nosztalgiaadó azt játssza, megkoptak a nehezen beszerezhető csodalemezek. A Rozsdatemetőben pedig ugyanúgy rajonganak az ötvenes eleji Stardus-ért, akkor mégse a nagy generáció vagyok, csak egy, a sok közül, Pedig öreg rockerként szeretnék elmúlni.

A klasszikusokon hamar átestem, nagyanyám szerencsére a Diótörőtől megkímélt, de a Hattyúk tavára, a Párizs lángjaira és a Bahcsiszeráji szökőkútra korán elcipelt, így aztán időben megvolt Kovács Nóra, Lakatos Gabriella, Orosz Adél, Kun Zsuzsa, a Havas, Fülöp, Róna triász, a későbbi Fából faragott, Petruska, Tűzmadár, Spartacus, no meg a Coppélia az öreg Harangozóval. A modern balettet sokáig Eck Imre Pókhálója jelentette, amin Esztergályos Cilike mászkált, amíg nem kezdett el a Körszínházban kiabálni. Moszkvába sokára jutottam ki, két unalmas Sztravinszkij a kongresszusi panelpalotában, láttam rajtuk, ezredszer nyomhatják, mint Honthy, Feleki és Rátonyi a Csárdáskirálynőt. Ulanovát persze csak moziban láttam. Pliszeckaját talán egyszer élőben, Nurejev nélkülem disszidált, Nijinsky pedig sokáig az utóbbi 30 év legjobb telivére volt számomra, a szobrát nemrég láttam Írlandban. Anna Pavlováról azt hiszem a 14 karátos autóban olvastam először, most láttam az életét filmen, amikor Gyagilev Párizsba csábítja és a csodálatos balerina lehordja a zongoristát, amiért kotta nélkül játssza a hattyú halálát.

- Ki maga?

- Saint-Saëns.

Amúgy a klasszikus balettel úgy voltam, mint Petőfi a Kárpátokkal. Saura Carmenje és Antonia Gades nyitotta fel a szememet, amikor utóbbi először járt nálunk, csak deréktól felfelé mutatta a tévé, talán azt hitte az operatőr, hogy a lábatlani papírgyárból közvetít. 1970-ben jutottam ki először spanyolba, rögtön a nagy Antonióval kezdtem, ha ma azt mondják nekem, hogy valaki már öreg a tánchoz, mindig röhögök és rá gondolok. A rossz flamenco persze olyan, mint a rossz bikaviadal, meg a rossz foci, aki a harmadrangú turistafaénák torreróit szidja, azokkal sohasem vitatkozom, egy BKV Előre-Kazincbarcika után minek meséljek a Real-Barcelonáról.

Markóról eleinte keveset tudtam, valamin összekapott az itteni vezetéssel, aztán nekiment a világnak, előfordult ez Soltitól Marton Éváig már néhány féltehetséggel. Hallottam, hogy a Tűzmadarat több százszor táncolta el a Béjart balettben, aztán hazajön és vidéken próbál szerencsét, mint Székely és Zsámbéki.

Egy baszk szenyoritát kalauzoltam el először Győrbe, nagy merészség, ott a tánc akár a zászló, színtiszta vér és arany. Aztán jöttek sorba, A Nap szerettei, Jézus, az ember fia, Az igazság pillanata, a Bolero, hát elemezni nem fogom, Ladányi Andrea legutóbb neoklasszikusnak nevezte, lehet, a Peert és Cyranót is sokan szidták gyerekkoromban, hogy kései romantika, nekem nem kell jobb. A posztmodernről sem tudom, hogy micsoda, számomra csak két rovat létezik, ahogy a régi galíciai újságban: jó ez nekünk, rossz ez nekünk. Miért kell tudni Miles Davisről, hogy cool, Gillespie-ről, hogy bebop? Van jó, meg rossz trombitás. Markót persze szét lehet szedni, hogy honnan ollózza a zenéit, képeit és vízióit, magát a történetet, melyik mozdulata köszön vissza, csakhogy az ilyesminek az égvilágon semmi értelme. A Drezdából menekülő Wagner az ötvenes években a Wesendonk villa nyugalmában esténként a háziaknak és kiállhatatlan feleségének elszavalta a Ring készülő szövegkönyvét, képzelem amint ezt harsogta a szalonban: hejhó, hejhó. Nézhettek, mint Rozi a moziban. Pedig amikor Hagen a Götterdämmerungban a gibichungokat hívja így a kürtjével, akkor beleborzong minden hát. Nem hiszem, hogy Wesendonk úr kandallójánál ez megtörtént volna velem. A virslit se nézd, hogy miből csinálják, Bécsben mégis fantasztikus. Lásd bővebben a húsipari szakkönyvek Gesammtkunstwerk fejezeténél.

Értem Markó táncát? Mondjuk úgy inkább, hogy érzem. Szó szerint semmit sem szabad lefordítani. Wagner se tette soha a motívumaival, de még rosszabb, ha valaki azt hiszi, ez az egész csak kellem. Volt egy atyai ősöm, Eduard Hanslick, bécsi udvari tanácsos - ez mégis csak szebben hangzik, mintha azt mondanám, hogy zenekritikus - , aki személyesen verekedett Wagnerrel. Többek között azon kaptak össze, hogy Hanslick a Brahms-féle klikkhez tartozva azt vallotta nagy hévvel, hogy a zenének nem szabad tartalmat adni, az önmagában szép. Marhaság.

Semmi sem nyűgöz le jobban, mint a teljesítmény. Az izzadságot, a meddő és áldatlan vitákat mindig hozzágondolom, még sohasem hallottam remekműről, ami csak úgy, megszületett. A hatvanas évek végén egy fontos ember felesége egyszer elmagyarázta, hogy miért lett Latinovits helyett érdemes művész egy epizodista, több évtizedes szakszervezeti munkájáért, pedig akkor még nem is vetítették Milos Forman Salierijét. Így voltam azzal a vitával, amikor Győrött szakításra került a sor, és a sajtó úgy dobta ki az ablakon vele együtt ezt a csodát, mintha bármikor megismételhető lehetne. Emberek, könyveket égettek! Nemrég Fischer Iván ült az utcán egy széken, minden lapban benne volt a képe, jó poén. Hogy mi lesz a Fesztiválzenekarral? Drága. Az Ivánok meg problémás emberek. Akkora a nagyvilág, Liszt, Bartók, Sziffra, Dohnányi, Ormándy, Széll, Ligeti, Lehár, Kónya, Kálmán, Kurtág, a zenei nagyságok menjenek csak világgá, örüljenek, hogy nem költők!

Amikor hallottam, hogy a nyolcvanas évek közepén Bayreuthban egy pillanatra révbe ért, űmind a Hollandi, örültem. Egy fél emberöltőjébe tellett, amíg Wolfgang, az unoka a hátára csapott: - Kár, hogy Richard nem ismert, szerette volna a balettet!

Mert amúgy nincs sok benne, Párizsban a Jockey klub tagjai azért fütyülték ki a Tannhäusert, mert a törpe szász az első felvonásba tette a balettot, ők pedig csak a másodikban szokták megnézni a szeretőiket. Úriember nem jár kezdéskor a páholyába!

Igazából azóta ismerem, hogy valami csoda révén kijutottam a Parsifalra, és a rövid hétórás előadás után anyám leszólította a sötétben, amint a kutyáját sétáltatta. Nem vagyok egy gratulálósfajta, de még sohasem láttam énekesnőket így táncolni, tudom mi az. Amikor a Szöktetést láttam Gyurkovics Máriával, azt lestem, hogyan fogja Belmonte ellopni Ozmintól. Hozott egy létrát, nekitámasztotta a falnak, felmászott rajta a toronyba, aztán alul kijöttek a kapun. Ivánnak külön táncterme van hátul, félig-meddig neki építették. Tizenöt éve tölti ott is kis csapatával a nyarát, bár a Nürnbergiben vagy háromszáz embert kell elhelyeznie a színpadon. Majdnem szerepel benne Hanslick bácsikám is, eleinte így akarta hívni a mester a hülye írnokot, lick, lecken az nyalás, szóval, hogy a Hans nyalja ki, de aztán a barátai lebeszélték róla, így lett Beckmesser. Kár.

Aztán pár éve visszatért, azt nem mondhatom, hogy a kutya sem figyelt rá, hiszen az öreg MOM lassan szétesik a tapsoktól, de a borzalmas tagság még mindig a győri balhét csócsálja. Az irodalmi kékharisnyák mintájára azt is mondhatnám, hogy balettkékharisnyák, ha nem volna képzavar. Pedig egy fillér állami támogatás nélkül gyártja Kupa úr segítségével az újabb remekeket a Kékszakálltól a Józsefig. De hát mifelénk az sem újság, ha Szabó, Makk és Jancsó öt évig nem forgat, ha Melocco nem vés, ha Faludynak nincs hol laknia. Darvas és Kállai, Garas és Törőcsik lassan tíz éve nincs a tévében, hacsak időnként be nem hívják őket egy tóksóba. Mi megfigyelési ügyekkel foglalkozunk, nálunk Vancsik a bonviván, Czégé a naiva, Kosztolányi a táncos-komikus.

Hogy mit érzek a táncai láttán? Csak közhelyeket tudnék mondani. Hogy milyen megöregedni, elárultatni, milyen, amikor eladják az embert, vagy maga teszi ezt, hogy az Istent nem kell folyton keresni, hogy milyen győzni, veszíteni, csatában, munkába, szerelemben, hogy az életedet hiába teszik mások széppé, ha nem veszed észre, hogy aki a pillanatra nem érez rá, az egy reménytelen pasas, faragatlan, mint Pinocchio környezete, hagyjuk, még a végén elkezdek Michelangelót és Vermeert fordítani.

A hatást meg pláne nem vagyok hajlandó boncolgatni, hogy ki, hogyan keveri. Attól, hogy markáns színeket használok, éles kontúrokat és levágom a fülemet, még nem leszek Van Gogh. Kernnel értek egyet, ez csak játék. Persze halálos. Amikor először mentem ki az Operába tapsolni az első sorba, és megláttam Turandoton a sok festéket, elborzadtam. Mint a Vígszínházban, ahol anyám dolgozott, hogy hátulról papírmasé az egész kastély. Aztán bejött Páger, Ruttkai és Latinovits.

Persze Molnár mellett Bartók és Kafka is benne van a pakliban. A kastély elvégre csak dekoráció, ami méltóságossá teszi a rejtélyt. Hamlet, Lear, Don Juan, neki a szobor indul meg, Macbethnek az egész erdő. Mi vár még ránk: Ezer csoda, ha Megyesi ír, ha Petri versel, ha Jancsó forgat, ha Markó táncol, mert akkor nem tudni előre. Félreütöttem, a számítógép először azt írta le, hogy Narkó. Így sem rossz. És micsoda mellékhatások! Alig várom áprilisban A bosszút, Iván új balettjét. Azt mondják, színtiszta tangó. Szóval megint egy sorstánc...

A Kossuth - díjas táncművésszel a MOM-ban találkoztam, ahol a Viva Verdi! című új táncjáték próbái folynak. Amikor az irodájába lépek, a művész úr éppen a kutyájáéval játszik. Nem mondom, Bobi szép darab, legalább hetven kiló, és olyan a képe, mintha mosolyogna.

A gazdája kicsit gondterheltebb, de amint elkezdünk beszélgetni, mintha oldódna a fáradtsága.

- Kicsit kényelmesre veszem, terveim szerint csak egyetlen kérdést tennék fel. Mi az, amit megőrzött, amit áthozott a gyerekkorából? A hagyományokra gondolok, amelyeket a nagyszülőktől, a szüleitől látott.

- A szeretet. Úgy gondolom, hogy minden ember életében meghatározó, hogy honnan jön. Nálunk a családi élet nagyon érdekesen alakult. Egészen kilenc éves koromig a Hajós u. 27 -ben, egy négyszobás lakásban laktunk. Méghozzá úgy, hogy apukám, anyukám egy szobában velem, a másikban a nagynéném, nagybátyám, két unokatestvérem, a harmadikban a nagypapa, nagymama, a negyedik pedig ki volt adva két albérlőnek. Ez az ötvenes évek eleje, amikor is hihetetlen szegénység volt. Kényszerű összezártságban éltünk, de ugyanakkor ez hihetetlen egymásrautaltságot is jelentett. Megtanultunk odafigyelni a másikra, segíteni azon, akinek éppen szüksége volt rá. Van egy pár dolog, amit nem tudok elfelejteni. A mai napig kitörölhetetlen erővel él bennem, hogy nagyapámat megműtötték, kivették a fél gyomrát. Különben úgy nézett ki, mint egy igazi magyar úr. Fleischer Mór úr - mert így hívták - pödört bajuszú, kék szemű, erősen vallásos ortodox ember volt. Ebben a szegénységben, betegségben karácsony előtt mégis ott ült mínusz tíz fokban a kapualjban és árulta a fadobozokat, amiket a nagynéném festett. A másik, ami eszembe jut a nagyszülőkről, hogy amikor lázas voltam, mindig átkerültem az ő szobájukba. Nagymama ült a girbe - gurba kanapén, simogatta a lábamat és mesélte az ótestamentumi történeteket. Mózest, Józsefet. A nagypapa, amikor egészséges voltam, és többnyire ez így volt, minden szombaton elvitt a Dessewffy utcai zsinagógába, ami tulajdonképpen egy imaház volt. Mint kisgyerek döbbenten figyeltem, hogy mindenki milyen öreg körülöttem, és én valahogy mindig féltem, nem értettem, miről imádkoznak, de átéreztem, hogy sok benne a szomorúság. Mi jut még eszembe a gyerekkorról? Volt nekem egy olyan édesanyám, akiről azt mondhatnám, hogy a legtöbb nehézséget, és a legtöbb szerencsét jelentette számomra. És ugyanazzal a dologgal érte el mindkettőt. Mert az édesanyámtól körülbelül ezer emberre való szeretetet kaptam. Szeretetének nem volt határa, és ez a bőven mért érzés meghatározza az egész életemet. Ettől én gazdag ember lettem már kiskoromban. Ez a gazdagság tesz képesssé arra, hogy még 54 évesen is képes vagyok táncolni, képes vagyok elsősorban művészileg, de emberileg is másoknak adni. Mivel egy hadseregnyi szeretetet kaptam, úgy érzem, engem ez arra kötelez, hogy átadjam azoknak, akiknek kevesebb jutott. A szokások értelmében nem vagyok vallásos. Ha egy -egy ünnepre meghívnak, elmegyek és abszolút érzem minden hangulatát. Úgy vagyok mélyen hívő, hogy keresem az Istent mindennap. És ez nem ünnephez, szokásokhoz kötődik, hanem ott van az ember minden megnyilvánulásában, a munkájában, a szórakozásban egyaránt. Fontos nekem, hogy az Isten szeretetét kivívjam. És nem a külsőségekben, amelyekben persze nagyon sok a szépség, megható rítus. De amire nekem szükségem van, és amiben igazán hiszek, az a mindennapi szeretetet.

- Bocs, de van egy második kérdésem is. Szokott imádkozni?

- Egyetlen zsidó imát sem tudok. Pedig anyukám nagyobb gyerekkoromban sokat vitt a Dohány utcai zsinagógába. Azért mentem vele szívesen, mert az édesanyámat imádtam, és ahogy ott énekelt csodálhattam a hangját. Hihetetlen boldogság volt, hogy együtt lehetek vele. Egyszer azt mondta: „Ivánka, legyél jó, dolgozz jól és meglátod minden jó lesz.” Én megpróbálok jó lenni, megpróbálok jól dolgozni, és nem biztos, hogy minden jó lesz, de ennél a filozófiánál a mai napig nem találtam jobbat. Egy szó, mint száz, az lehet, hogy nem tudok templomi imát, de tudok egy másikat. A táncimát. Három darabom van, ami zsidó témával foglalkozik. Az első a Mementó, amit a Győri Balettnél csináltam meg. Ebben sok kisgyerek táncolt, és tulajdonképpen a lágerek világát mutatta be. A másodikat Izraelben készítettem, Siratófalak címmel. Ez egy szubjektív vallomás volt arról, hogy nekem mi van a falban. Ebből film is készült. A harmadik pedig a József és testvérei, amely még mindig műsoron van, és úgy zsidó, hogy közben általánosan emberi. Nemsokára olaszországi vendégjátékra indulunk vele. Végezetül: nevezhető nagyképűségnek, amit mondani fogok, nekem nincs szükségem tolmácsra köztem és Isten között. Én direktben dolgozom., és direktben keresek. És tudom, hogy mit keresek.

Az én családomban egyszerre volt jelen a tűz és a víz. Anyai ágon a szegénység, apám oldalán rendkívüli gazdagság.

Édesanyám szülei, vagyis az én nagyszüleim Tokaj városában a legszegényebb réteghez tartoztak. Apám családja a legelismertebb budapesti ékszerész, Tieberger Imre révén a felső tízezerhez. Az én apai nagyanyám még hetvenéves kora felett is rendkívül szép asszony volt. Két gyermeket szült: apámat és az ő húgát, aki egy budapesti banktulajdonoshoz ment feleségül. A második világháború után Rákosi hatalomra jutása nagy félelmet keltett nagynénémben és férjében: Ausztráliába disszidáltak.

Kisfiúként, a Hajós utcai szegénységből kilépve, ahol szüleimmel, anyai nagyszüleimmel, nagynénémmel, két unokatestvéremmel és két albérlővel éltünk egy lakásban, a mesék birodalmát jelentette számomra, amikor hét végén, szombat és vasárnap újpesti házában, a szépség és titkok varázslatai között együtt lehettem nagyanyámmal. Vele, aki azonban a világon a legjobban lányát szerette, és mindenét odaadta volna, hogy utána mehessen a tengeren túlra, Sydney városába. Az ötvenes évek elején ez szinte a lehetetlennel volt határos. Apám mindent megtett, hogy nagyanyám álma valóra válhasson. És csoda történt: nagyanyám - újpesti házának és összes ingóságának az államra hagyásával - megkapta a kiutazási engedélyt.

A Nyugati pályaudvar Bécs felé induló vonatának ablakában láttam utoljára őt.

A lehúzott ablak mögött egy áttetszően boldog, ibolyakék szemű, hófehér hajú, szépséges, angol kosztümöt viselő idős asszony állt, fején fátylas kalappal, és mosolygott a boldogság mosolyával. Aztán eltűnt a szemem elől, én pedig, kisgyerekként szüleim között hazafelé bandukolva, hihetetlen fájdalmat éreztem, és egyszer csak elöntött a megállíthatatlan zokogás.

Sok éven keresztül jöttek és mentek a levelek Ausztrália és Magyarország között. Ha kimondatlanul is, de mindegyikből kitetszett az ő részéről az elhagyott ország hiánya, az én részemről az elkeseredés, hogy soha többé nem láthatom őt. És aztán egy levél a nagynénémtől, hogy a nagyanyám már nincs többé.

Eltelt pár hónap, és csengettek. A postás volt. Két hatalmas vászonzsákot hozott, bennük nagyanyám ruhái, amelyeket nagynéném, nem tudni, mi okból, visszaküldött nekünk. És a ruhák közül egyszer csak előkerült a fátylas kalap.

Százszorosan meggyűrve, megtépázva. Kezembe vettem, és újra láttam a képet, amelyet kisgyerekkorom óta őriztem magamban: a vonatablakban álló gyönyörű nagymamát, angol kosztümjében, fején a hibátlan fátylas kalappal. Csak a mosolya volt más... Ez már a magány mosolya volt.

Az írás A XX. század ujjlenyomata című, Gerő András ötletéből a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett kiállítás és az annak anyagából megjelent kötet számára készült. (Városháza Kiadó, 2001.)

„Isten igazsága nem úgy működik, mint az emberi időrend”, nem olyan, mint a földi fény: hullámzó ragyogás helyett a megismételhetetlen, az egy és örök jóság útját nyitja elénk. Markó Iván tánckölteményei többnyire régóta dédelgetett álmokból születnek és mindig bennük foglaltatik alkotójuk énje, az Egész. Minden bennük rejtezik és mindenkihez szólnak, de legfőképpen ahhoz az asszonyhoz, akitől a Kossuth-díjas koreográfus-táncművész hajdan az életét kapta, aki mindig úgy nézett fiára, ahogy halandó lélek Istenre tekint. Ahhoz az asszonyhoz, akinek végtelen szeretetét, tisztaságát minden pillanatban óriási ajándékként élhette át. S ha Markó Ivánra könnyes vesszőfutásként rátörnek az álnokok, bármikor ki tudja nyitni lelkén azt a kis ajtót, melyik mögé édesanyja elrejtette a kincseket. Bármikor belekapaszkodhat abba a láthatatlan aranykötélbe, ami a siker alatt tátongó szakadék fölött feszül. Markó Iván Jákobként lép színpadra, mégis együtt sóhajt minden szereplővel, együtt fogadja az öröm és a kín gyönyörű megnyilvánulásait. Arcát a történetek mélyébe meríti, szemében tűz, mosolyában tisztaság ragyog. Vérrel és könnyel szenteli meg az éles kövekkel kirakott hétköznapokat. Szelíd csenddel hessenti a semmibe a világ peremén leselkedő elmúlást. Markó az Élet művésze, az Istennek ajánlott táncé. Ez olyan kegyelemteljes küldetés, amit sohasem lehet feladni. Hiába ígér kristályos pillanatot a csillogó csábítás, hiába vonaglik kéjesen a kísértés démona. Az örökkévalóság ígérete mindennel szemben véderő. Azok ellenében is, akik hajdan bántották és ronggyá akarták szaggatni a Varázsló köpenyét. Markó Iván nem evilágtól kapta az elhívást: minden lépéséből teremtő fény születik, amit el akarnak pusztítani a szürke többiek, ördögi igyekezettel próbálják megtépázni szárnyait. Azzal egyikük sem számol, hogy a fentről kapott ajándékot csak fentről vehetik el. „A test csak az őszinteséget bírja” - írta legendás Füveskönyvében Márai. A tiszta törvényt, amelyet naponta kell újraélni, naponta felfényesíteni a sziklából szakadt kőtáblák parancsait. A mozdulat nem hazudhat, ahogy a csend sem. A csend, amiből a lélek titka születik. Nem hazudhat az ujjak csókja, nem hazudhat a homlok falára vérrel rajzolt kereszt. Markó Iván Isten aranykötelén táncol, ezért tudja ezt...

- Ez a csodákba ágazó fa, életed milyen gyökerekből táplálkozik?

- Mindannyian azonos gyökérből növekszünk: szüleinkből. Nekem édesanyám volt a meghatározó, aki kisfiú koromban semmihez sem hasonlítható szeretettel, sőt imádattal vett körül... Ez ma is valóságos érzés számomra, ma is a legnagyobb segítőm: édesanyám emléke, szeretete, ahogy rám tekintett, ahogy hitt bennem. Ez óriási erő... Most kicsit ne rólam beszéljünk! A mai fiatalok legnagyobb gondjaként azt tapasztalom, hogy szüleik vagy nincsenek együtt, így nem kapják meg azt a szeretetet, ami kijár nekik, vagy pedig napestig gürcölnek a gyereknek szánt divatos pulóverért, nadrágért, kabátért, miközben elveszik ebben a hajszában ami a legfontosabb: a törődés, az odafigyelés, a szeretet. Elhanyagolódik a gyerek. A cipő is fontos, a legújabb módi, de mindennél fontosabb, ami erőt ad: a szeretet... Visszatérve szüleimhez, ahogy mondtam, édesanyám volt számomra a meghatározó gyökér... Két különböző világból „jöttem”. Családomban egyszerre volt jelen a tűz és a víz. Anyai nagyszüleim nagyon szegények voltak, apám családja viszont nagyon gazdag. Így két irányból szereztem benyomásokat, élményeket. Ez azért is jó, mert tudom mi a szegénység. Átéltem az ötvenes évek elején a balettintézetben, ahová végig egy tréningmackóban jártam. Mikor érettségire mentem akkor volt rajtam először fehér ing és nyakkendő. Jó megismerni a szegénységet, jó ha az ember a saját bőrén is megtapasztalja mi az. Nekem legalább is jó volt. Soha nem felejtem el. Éppen ezért, akinek tudok segítek. Nem vagyok gazdag, ezért nem tudom úgy megcselekedni, mintha hatalmas vagyonom lenne, de nagyon odafigyelek. Gyermekkori emlékeim köteleznek... Ismerem a gazdagságot is, főképp abból a hét esztendőből, mikor Béjart együttesének első táncosaként végigjártam a világot. A felsők életét éltem, ismertem a leggazdagabb százak vagy ezrek lehetőségeit. Bár ez engem különösebben soha sem szédített meg. Engem a tánc és mindenekelőtt Isten vonzott. A legfontosabb számomra, hogy mindig tudjak ajándékozni valamit embereknek. A fiataloknak különösképpen, hisz nekik óriási szükségük van arra, hogy kapjanak. Mégis, miközben az ember megpróbál mindent odaadni, követelni is kell. Minden egyoldalú kapcsolat, ha csak az egyik ad, csak az egyik ad, ad, az egy idő után torzzá válik. Bármilyen kapcsolat: legyen az barátság, legyen az szerelem. Mostani együttesemben, a Magyar Fesztivál Balettben olyan fiatalokkal dolgozom, ahol a korhatár tizennyolc és huszonhárom év között mozog. Nagyon szeretem őket, nagyon helyesek, tehetségesek, de belül gyengék. Gyengék. Hatalmas küzdelem számomra, hogy megpróbáljam átadni nekik, megértetni velük, amit természetesen nekik kell önmagukban kifejleszteni, amit nem kaptak meg a szüleiktől, a családjuktól, az iskolától: a belső erőt. Ezt nem tudom szebben mondani, mert így van. Nem tudom, hogy ez miként sikerül nekik. Az ember ha szakmailag szemlél egy előadást, azt mondja: hihetetlen csapat. Valóban nagyon jók, de amig oda elkerültünk, amennyit próbáltunk... aztán jön egy új előadás és ismét kezdhetjük előről... Mert belül más a hajtóerő, az igény, hogy fejjel neki a falnak, átmenni rajta... Megvan a vágy, de az eszköz hiányzik. Mindenért fizetni kell. Ha az az álmom, hogy jó táncos legyek, azt nem adják ingyen. Akkor sem, ha tehetséges, ha fiatal vagyok, és akkor sem, ha jól nézek ki. Nem adják ingyen: dolgozni, kínlódni, szenvedni kell érte. Enélkül sohasem leszek jó táncos, még ha tehetséges vagyok akkor sem. Számos példát mondhatnék arra, hogy kiváló adottságú emberek elkallódtak, mert hiányzott belőlük a küzdőképesség, az erő. Elbuktak. Egyszerű példa: valamit mondok az egyik táncosomnak, most nem érti miért, de öt-tíz, vagy éppen csak két év múlva belátja: akkor igazam volt. Félre ne értsd, nekem ez nem öröm, nem elégtétel, de tudom, hogy igaz, mert évtizedek alatt láttam, kipróbáltam másokon. Nekem az nem öröm, ha pár év múlva azt mondja: a mesternek igaza volt. Az igazi öröm az lenne, ha most tudnék segíteni. Legfőbb gond, hogy az ember nem Isten... Pótolni egy évtized, a gyermekkor hiányát, amit akkor nem kapott meg, nem adták neki, nem igazították ebbe az irányba, azt nagyon nehéz rövid idő alatt pótolni, odatenni a tarisznyába... Nekem segítenem kell őket, ez a feladatom, belekényszerített a sors. Megpróbálom! Ha valami gond adódik velük, az sohasem a színpadi minőséggel kapcsolatos. A legfontosabb, hogy amiből ez az erő megszületik, az az övüké, a sajátjuk legyen. Meglegyen! Ne a másik szenvedjen helyettük, hanem vállalják saját szenvedésüket, kínjaikat. Akkor lesznek erősek...

- Egy korábbi tánckölteményedet, a Józsefet, amiből azóta már csodálatos film is készült, fordíthatjuk úgy mint egy önvallomást? Ahogy egy alkalommal mondtad: neked mindenért küzdened kellett...

- Most is kell, jelen időben is...

- A József rólad szól...

- Ha akarom igen, ha akarom mégsem igazán csak rólam, hanem mindenkiről. Nézzük meg milyen is ez a József! Hihetetlenül elkényeztették, rendkívül szép és tehetséges. Látszik rajta a fény, amit Isten homlokára írt. Látszik rajta, hogy más. Fénnyel jelölte meg a Mindenható. És mindehhez egy őrületesen rossz tulajonság is lakozik benn: hihetetlenül hiú. Nem tud alázatosan bánni a szépségével, a tehetségével, az értelmével. Ez hiányzik belőle. Nem tud bánni az adományokkal, ezért a jó Isten megbünteti. Nem gonosz, nem rossz, de nem ismeri, nem gyakorolja az alázatot. Pedig kell... Tudni kell szerénynek lenni és nem úgy cselekedni, amint azt József tette: nem szolgálta a többieket, hanem odavágta arcukba az Istentől kapott adományait. A tömlöc mélyén ért meg mindent. Közbeszól az elképesztő féltékenység, az irigység, ami testvérei szívéből fakad. Meg lehet érteni őket, hiszen szörnyű lehetett érezniük: „mi is ugyanannak az apának a fiai vagyunk, mégsem úgy bánik velünk, mint azzal az eggyel. Sugárzik a szeméből, hogy arról az egyről mit gondol.” Valljuk be, joggal, mert egy apának ezt a különbséget nem szabad éreztetni többi gyermekével. Így gondolom, így magyarázom én... Mi olvasható még ki ebből a darabból? A családszeretet, ami nagyon fontos, aztán a fenséges erotika, ami Putifárné udvarában, birodalmában zajlik.Az asszony megőrül a rabszolga Józsefért... De természetesen ott lakozik a darabban Isten is. A kemény, az igazságszolgáltató, a jó Isten... Tagadhatatlanul sok közöm van a darabhoz. Azt nem tudom eldönteni, hogy Józsefhez vagy Jákobhoz van több, de talán József még mindig bennem él, az a fiatal, aki valaha voltam. Szeretem ezt a darabot...

- Mit üzen ma József története?

- Emberséget. Bizodalmat abban, hogy ha gyengeségeink mellett jószándékunk, hitünk erős, akkor az igazság beteljesül. Még akkor is, ha ezért nagyon meg kell szenvednünk. Akkor is, ha tengernyi próbát kell kiállnunk. Akkor is, ha emiatt mélyre merülünk, de csak azért, hogy aztán még magasabban szárnyalhassunk, mert az igazság előbb-utóbb győzedelmeskedik.

- Többször megszólítod a jó Istent...

- Hát igen, folyamatosan. Belül...

- Nálad nyilvánvalóbban a Teremtőt tánccal még nem „mondta” el senki.

- Ezt én nem tudom...

- Én meg mondom...

– Érzem Őt. Próbálom megfogalmazni a tánc nyelvén és a saját agyammal. Próbálok választ adni arra, hogy ki és mi Ő. Nekem erő. Nincs arra emberi szó, hogy milyen mértékben. Hiszek Isten igazságszolgáltatásában. Úgy érzem óriási különbség van az isteni és az emberi igazságszolgáltatás között. A két időrend egymástól végtelenül különbözik, egymással összehasonlíthatatlanok. Az ember úgy gondolja, hogy ha most valami jót cselekszem, akkor azonnal valami jót kapok vissza. Isten értékrendjében mindez nem azonnal, nem holnap, hanem lehet, hogy csak egy-két év múlva „térül” meg. Ugyanígy érvényes ez a rosszra, a vétkekre is. Isten nem azonnal büntet. Hiszek abban, hogy Ő valóban igazságot szolgáltat, de nem az emberi idő, a földi gondolkodásmód rögtönítélő rendszere szerint. Istennél ez nem így van. Megtapasztaltam, megtanultam. Létezik! Létezik és „működik”, csak másként, mint az embernél. Isten erő és igazság, ha odafigyelünk rá, nagyon sok mindent megérthetünk a világból. És érdemes odafigyelni, de hasonlóan fontos az emberre is. Nem mondom, hogy a nap huszonnégy órájában, de nagyon oda kell figyelni a másikra. Engem erre Isten tanított. Belülről. Nem azért, mert olvasom a Bibliát, hanem belülről. Érzem, úgy érzem, ha velem van, vagy vele vagyok, akkor tanít, megértet velem dolgokat. Olyanokat, amelyeket különben nem tudnék elviselni. Jópárszor történt már velem olyan, amit úgymond normál körülmények között nem éltem volna túl. Sem szellemileg, sem érzelmileg, de még fizikailag sem. Segítségével tudok feltámadni. Megkaptam tőle azt a lehetőséget is, hogy nulláról, minuszról kezdjem újra a harcot... Hálás vagyok és rendületlenül hiszek benne, mert bebizonyította nekem, hogy nagy küzdelem árán ugyan, de minden lehetséges. A legnagyobb álmok is megvalósulhatnak, ha az ember megküzd, megszenved értük. Nagy szerencsém a szerencsétlenségben, hogy nekem a tánc vallás, szent dolog. A tánc nekem nem jelkép, nem a mozgás, hanem az élet, Isten maga. Ezen az úton végigmenni hihetetlen erő, értelem és segítség... Az ember bemegy a próbaterembe és kezdi bemozgatni a testét. Mindene fáj és még jó lenne aludni. Aztán egyszer csak átbillen, átjut egy másik minőségbe, ahol ebből a fáradtságból, álmosságból erőt érez. Belső erőt és elkezd repülni. Repülni anélkül, hogy bármilyen szert bevett volna, olyat, ami később lerombolja, tönkreteszi. Elkezd repülni, belülről, mert legyőzte saját magát, tud önmagán uralkodni. Sőt, ezzel, amit csinál képes másoknak is örömet okozni. A teljesség abban rejtezik, amit emberi mértékkel meg lehet valósítani. Nekem ez a tánc: az élet és Isten. Egy gyönyörű dolog. Nagyon nehéz, nagyon-nagyon, de ettől gyönyörű. Súlya, értéke van. Küzdeni kell érte, nap mint nap és igényesnek lenni. És soha sem hazudni. Bár nem mindenkivel lehet őszintének lenni... Ennek ellenére az az én rossz tulajdonságom, hogy mindenkinek megmondom a véleményemet. Ez nem mindig megfelelő, néha jobb a csend. Amikor legjobban fogni kellene a számat, én akkor kinyitom, mert valami arra ösztönöz, hogy mondjam. És csak akkor zárom be, ha olyan fájdalmat érzek, amit nem tudok kimondani... Akkor eltáncolom...

„Csend és sötét. Aztán a tangó, ami belehasít, cibálja, gyűri, majd édesen magához öleli és együtt indulnak el a tisztaság felé. Közben valami mégis eltörik, valami keserű fojtogatja a boldogság tökéletes ízét... Arcok villannak, sárga, sóvár kezek. Az Isten palástja alatt bújkáló sátán megmérgezi az éjszakát. Ettől vérezni kezd az árnyék, és a széthullott harmóniában megállíthatatlanul lüktet: A bosszú. Különös dolog történik Markó Iván legújabb táncdrámájában. Sajátos módon szükségszerűvé válik a megsemmisülés, a halál. Mert a teremtés rendjét, az első pillanatban kapott igaz küldetést megrontó démonnak pusztulni kell. Bármilyen szelíd álarc, bármilyen csábító maskara mögé rejtezik. Bármilyen hatalom és erő igazítja lépteit, bármilyen ördögi muzsikától mozdul a kéz, a láb. Új emberre van szükség, aki tökéletes, aki a felhőkön utazik és teljes természetességgel lovagolja a holdat és a napot. Aki megszédül, de nem kákábul el, aki szomjas és tiszta mámorra vágyik, de bölcs mértékkel nem részegül el soha. Aki, ahogy Markó Iván, azért halhatatlan, mert szeret és tudja: minden más mulandó...”

- Isten csendjét is eltáncolod. Nagyon szeretem a csendjeidet, amit néha egy-egy finom háttér hang tör csak meg. Nagyon szeretem, ezért érdekelne: mi rejtőzik ezekben a hallgatásokban?

- Az, hogy kinyissam a számat vagy ne. Mondjam vagy ne mondjam. Mindig attól félek, hogy nem vagy félreértik, amit mondok. Vagy éppen rosszul fogalmazok. Pedig nagyon fontos: ha az ember kinyitja a száját soha ne hazudjon. Jól mondja. Ilyenkor mindig bennem van egy igen és egy nem, hogy mit csináljak. És mondom. Vadul, mert Kos vagyok. Muszáj, muszáj! Bár nem vagyok különös rajtam, ám valamitől mégis nagyon sok erő lakozik bennem... Mondjam? Ne mondjam? Lépjek? Ne lépjek? Ez van a csend mögött, amire kérdezel. Megértik vagy kirántom az összes kardot magam ellen? Megint lelőnek? Van ennek értelme? Igen, persze, hogy van. De jól fogom mondani? Mit mondjak, hogy lehetőleg ne értsék félre?

- Min szoktál gondolkodni?

- Nálam ez nagyon furcsa, mert látomásos ember vagyok... Szoktam gondolkodni az együttes dolgain a pénztől a művészetig mindenen. Ezekben a gondolatokban sokféle a kényszer. A másik oldal sokkal, de sokkal fontosabb. Az az igazi, amikor az ember egy víziót lát, ami nem tudni honnan és miért jön. Látok valamit és belelépek ebbe a képbe és elkezdem megfejteni, benne élni. Beszélnek hozzám, szólítanak és nem hallom, mert teljesen máshol vagyok. Teljesen a látomásban mozgok és megyek tovább. Közben mondja valaki, hogy a „könyvelést így kellene”, én pedig már réges rég a lajtorján igyekszek felfelé vagy pedig az alvilág sötétjében mászkálok. Olyanokba megyek bele, amiket soha sem próbáltam, fogalmam sincs róluk. Tudok dolgokat és félek, hogy botorság, amit kitaláltam. Megkérdezem a szakembereket, hogy van-e ilyen? Azt válaszolják: persze, létezik. Hogy honnan tudom ezt, miként stimmelnek ezek a dolgok? Nincs válasz, ám én ott vagyok ebben a világban, ebben a látomásos képben. Ezt próbálom meg táncaimmal a valóságban létrehozni. Hála Istennek, sikerülni szokott! A másik, amin gondolkodni szoktam: az ember és az Isten, az elmúlás és a létezés. Arra keresem a magyarázatot, hogy miért létezünk és miként lehet segíteni. Hogyan kell viselkedni? Nagyon őszintén: nem vagyok magammal megelégedve. Semmilyen szempontból sem. Szeretnék elégedett lenni, ezért küzdök...

- Sajátos szerepet kap darabjaidban a zene: az indiai szitármuzsikától a spanyol flamencóig, a zsidó dallamoktól a görög siratóig, Orfftól Bregovicig minden meglelhető. Úgy tűnik, mintha a zenét is te komponálnád a tánchoz: oda és pontosan ahhoz.

- Nemhogy a zenét, de a koreográfiát sem én csinálom. Hogy miként történik ez? Amit most mondok, azért bevinnének a bolondok közé. Létezik egy különös könyv- és zenelánc Franciaországban. Azért remek, mert náluk nincs lehetetlen, tőlük minden könyvet és lemezt be lehet szerezni. Minden francia nagyvárosban működik egy-két üzletük. Párizsban például vagy három. Én oda bemegyek... Vegyük mondjuk a Józsefet! Tudtam, hogy valami egyiptomi, keleti zene kell. Beléptem a boltba, a hatalmas polcon négyszáz különböző muzsika. Behúnyt szemmel elkezdtem tapogatni a lemezeket. Kivettem egyet, ez az, még egyet, aztán végül ötöt, kifizettem... Életveszélyes... Hazamegyek meghallgatom és mindig benne találom azt az egy zenét, amire szükségem van. Előtte sohasem hallottam, akkor és ott tapogattam ki. Én nem tudok koreografálni sem. Vezet. Tényleg, Isten vezet.

„Arcok és kezek. Üzenet mindegyik a szépség és az erő, az Élet birodalmából. Markó Iván legújabb táncestjével, mintha a lelkét mostanában oly gyakran sihalott bölcs, Márai szavait akarná igazolni: „Tanuld meg ezt a mesterséget, az életet, maradj az élet mestere mozdulattal és cselekedettel is.” A Viva Verdi! a tisztaság, a szabad szárnyalás táncba álmodott himnusza. Bizonyságtétel az egymást erősítő kezek, a boldog Egy, az Isten áldotta emberlét öröméről. Akár a Velence alatt játszadozó tenger muzsikáján - a Mester jóvoltából -- finom hullámzással elhintázhatunk akár Verdi lelkéig is.”

- Számos olyan darabot csináltam, ami az életemben sosem fordult elő, soha sem láttam. Csak úgy jött. A kérdés, hogy honnan. Az is igaz: túl érzékeny vagyok. Órákon át foglalkozok olyannal, amit más már ötszázszor kinevetett, hagyott volna. Én pedig képtelen vagyok megszabadulni tőle: nyomaszt, bánt és fájdalmat okoz. Meg kell, hogy oldjam! Néha pedig nagyon fontos dolgokon, fájdalmakon átlépek, mert nekem nem semmit sem jelentenek. No ez nagyon ritka... Főleg a fiatalokkal vagyok szívesen. A munka után leülök és nem tudom abbahagyni. Érzem, hogy segítenem kell nekik. Nem tudom abbahagyni, és nem nyugszom bele, ha nem sikerül. Egész éjszaka csak rágódok magamban. Lehet, hogy ez segít. Ilyenkor sok mindent megértek, látom a gyengeségeiket. Másnap bemegyek a balett-terembe, végignézek az arcokon és pontosan tudom kinek milyen napja van, mi a baja... Az életben gyenge vagyok, de a tánc, a munka az teljesen más. Számtalanszor előfordult, mikor azt mondták: érthetetlen, hogy ezzel a gyerekkel miért foglalkozom. Én mégis láttam benn fantáziát, láttam, hogy ez ugyan úgy rossz, ahogy van, de abban is biztos voltam, hogy ebből az emberből sok mindent ki lehet hozni. Ezért nem hagytam magamat. De találkoztam olyanokkal is, akikre azt mondták: milyen kiváló adottságú, milyen ügyes, én mégis azt láttam rajt, hogy ahol most tart, azon soha sem tud túllépni, mert belül nagyon hiányzik valami... A művészet legkisebb esélye sincs meg benn. Alapvető kérdés, már az elején, hogy adni vagy kapni akar valaki. Aki először kapni akar, abból sohasem lesz igazi művész. A legfontosabb azt megérteni, megtanulni, hogy először adni kell. A művésznek az a dolga, hogy felmenjen a színpadra és kínálja fel, ajándékozza oda az embereknek, amije van. Ezért szeressék őt, ezért legyen sikeres, de ne azért lépjen porondra, hogy behabzsolja a sikert.

- Kedves gondolkodóm, Gibran szerint két szíve van a nagyembernek. Az egyik áldást oszt, a másik pedig türelmes. Legyen ez a mondat tükör előtted!

- Most hadd toljam odébb ezt a mondatot! Van egy nagy író, Márai. A következő kemény és elképesztően jó gondolatot írta le: a bátorság türelem nélkül csak idegesség. Nagyon nehéz, nagyon nehéz azt a mércét megállapítani, amit úgy hívnak: értelmes türelem. Hol ez a mérce, hol ez a mérték? Én nem vagyok türelmes ember, de gyerekkoromban például minden nap este nyolctól éjfélig a fekete politúros szekrényünk előtt a legfavágóbb gyakorlatokat csináltam, mert az volt az álmom, hogy jó táncos legyek. A balettintézetbe az első éven, de a másodikon sem vettek fel, csak harmadik alkalommal, akkor is csak protekcióval. Elhatároztam: én leszek a legjobb, de nem ingyen! És megcsináltam. Miközben azt mondom nem vagyok türelmes, a másik oldalon viszont fát lehet vágni a hátamon, ha hiszek valamiben és nagyon szeretném. De nemcsak magammal vagyok így, hanem a táncosaimmal is. Nagyon nehezen nyugszom bele abba, hogy valakit otthagyjak és ne tudjak neki segíteni. Ugyanakkor senkire semmit, se jót, se rosszat nem akarok ráerőszakolni... Milyen is az Isten? Amikor vadul mélyben voltam és már én is azt mondtam, ezt nem lehet kibírni, akkor egyszer csak adott egy kutyát. Egy kutyát, aki olyan volt, mint egy angyalszemű nagy maci, akire ha ránéztem a legvadabb állapotomból is egy másodperc alatt kiemelt, mert mondjuk tele szeretettel vágott egy kaján pofát. Megsimogattam és sugárzott belőle az erő, az életkedv, a humor. Valakit tehát kaptam segítségnek. A másik ilyen segítség a zene, amit ha bekapcsolok lemos rólam, kimos belőlem minden rosszat, fájdalmat. Vannak barátaim, akiket szeretek, érzékenyek, rendesek. Van egypár barátnőm, aki nagyon kedves és segítőkész, van a közönség és vannak az őseim, akik bennem élnek...

- Mit jelentenek számodra az ünnepek?

- A legszörnyűbb, legborzasztóbb, legmélyebb napomon is azt érzem, hogy az élet ajándék, fantasztikus lehetőség, csodálatos ünnep. A legszörnyűbb nap is az, amely a létezés esélyét adja, hogy valamit csináljunk, lássunk, kapjunk. Az ünnep maga a lét. Másik ünnep az előadás. Őrületes nagy dolog. Több száz, ezer ember figyel rád, megveszi a jegyet, felöltözik és várja mit kap tőlem, tőlünk. Megtisztel, odafigyel. Fontos vagy neki és az is, amit adsz. Ha sikerül adnod és az előadás végére a színpad és a nézőtér eggyé válik és a székeken ülők közösséget vállalnak velünk, akkor megtörténik, aminek történnie kell: a csoda. Ha csak ámlulunk azon, hogy a táncos milyen remekül ugrik, forog, az kevés. A történet nem erről szól, hanem a gondolatról, a hitről, az érzelemről, az emberről, az igazságról és a hitelességről. Az életről és a halálról együtt. Ha erről szól a színpad, akkor teljesíti a küldetést, az üzenetet. Ha csak az ugrásokat látja a közönség, akkor azt gondolja: „ezt én is meg tudnám csinálni”, de ha az előbbieket, akkor azt érzi: „ez én vagyok. Én is tudok küzdeni, ölelni.” Ilyenkor magáénak érzi a darabot. Nem a tánc a lényeg, az csak eszköz, az ember a lényeg, akit a tánccal megmutathatunk...

- A gyökerektől indultunk, haladjunk a lombok felé! A Bibliából mit szeretnél még elmondani?

- Jézusról már beszéltem, Mózes izgat. Azért izgat, mert hihetetlen erő kellett ahhoz, hogy merjen megváltoztatni egy népet. Erő és türelem kellett. És hol van vége a türelemnek? Mózes rájött, hogy ezt nem lehet abbahagyni. Hiába árulják el, hiába csalják meg, bármilyen igazságtalanság történik vele, ezt nem lehet abbahagyni...

- Végezetül egy város: Jeruzsálem...

- Másfél évet éltem ott. Félelmetes és egyedülálló. Ha valaki oda eljut, bemegy ebbe a városba rádöbben: még egy ilyen nincs a világon. Sehol, sehol, sehol. Mert a kövekből, az olajfákból, a felhőkből, a csillagokból, a holdból valami olyan erő süt, ami Isten jelenlétéről tesz bizonyságot. És borzasztóan látszik, hogy az emberek erre milyen méltatlanok. Amikor a Jézus keresztrefeszítésének helyén emelt templomba belép az ember, teljesen elvarázsolódik, és repül, majd be- és lemélyül, egyszer csak azt érzi, hogy valami „lézesugár” a nyakába fúródik. Nem hiszi el, hogy mi az. Megfordul és mögötte csuklyában, szinte a falba fúródva, fekete szemekkel ott áll egy kopt pap. És szúrkál a szemeivel. Ad egy gyertyát, de a szem az mást mond. A szeme olyan, mint az ördögé. Elveszed a gyertyát, meggyújtod, beleteszed a tartóba. Érzel valami törést, valami fordulatot, hiszen ez a pap szép gesztusként adott neke egy gyertyát. De mikor belenézel a szemébe az ördögöt látod. Hogy is van ez? Az ember ezt megpróbálja elhessegetni, mert hisz nem ezért jött ide. De ismét érzi nyakában a „lézert”, megint megfordul és látja a szemet. A szem és a fej bök. Odabök, ahová akaratlanul is odafordítod a fejedet. Ott van egy kis persely, ahová az ember iszonyatos zavarában beleteszi a pénzt, majd kitámolyog és kint a levegőn hányni kezd. A másik hasonló élmény a Siratófal, ami a világ egyik legnagyobb ereje. Az ember odaáll, odateszi a fejét, a kezét és figyel. Megérti, megérzi miről van szó. Nagyon nehéz visszajönni és elengedni azt a tapadást. És akkor ismét elkezdik hátulról bökdösni... Az ember azt érzi ilyenkor, hogy hagyják békén, várjanak...húsz méterrel odébb van egy rács, majd ott, addig várjanak. Gondolja: „Csak egy kicsit, de itt még várjatok!”. De nem vár, nem vár, hanem odahajol és pénzért tartja a kezét. Hát ez a kettősség. A csoda, ahol Isten van jelen, és az ördögi, ami szúr a szemével és pénzt tarhál... Jeruzsálemben az a csodálatos, hogy utazhat oda az ember bárkivel: szerelmével, gyermekével, feleségével, édesanyjával, ott mégis mindenki egyedül van. Mert Isten előtt az ember egyedül van. A megmérettetés, az önmagával való szembenézés csak egy személyre szól. Ezt nem lehet megosztani senkivel, még a legközelebbi emberrel sem. Azt egyedül kell vállalni, abban senki sem tud segíteni... Hogy engem mi segít? A külső segítség könnyen átfut az emberen. Mi marad meg, mi épül belénk? Amit megélünk, az igen, az megtapad. Az ilyen fajta tudás segít, kultúrát ad, bizonyságot. Ez nagyon fontos. A legfontosabb, amit magamból kiolvasok, és megküzdök érte. Ebből tudok adni, ezzel lehet továbblépni. Nekem arra van szükségem, hogy belső tudásom legyen. Ha kinyitom magamban az ajtókat, akkor mindig találok valamit, és beljebb még valamit. Bölcs áramlatot érzek ilyenkor a lelkem és az agyam között. Ezt tudom megfogalmazni, ezzel tudok segíteni igazán. Mert belőlem való, és nem kapott tudás, amit esetleg egyszer elfelejthetek. Arra nekem kell rájönni, hogy mit írtak belém. Remek emberek, táncosok, szobrászok, zenészek, festők, művészek, filozófusok, írók ajándékoznak fontos gondolatokat a létezéshez, de nem ettől lehetünk önmagunk, hanem attól, amit megfejtünk a bennünk rejtező „írásból”.